Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
kevertek, és kihűlés előtt a tiszta, előmelegített üveglapot széltében-hosszában bekenték vele. A papírtól megtisztított fényképet az emulzióval lefelé ráhelyezték, és itatóspapír alatt többször - pár percen át - végigsimították, hogy a viasz kellőképpen behatolhasson a papír „lyukacsaiba". Miután a viasz egyenletesen és érzékelhetően átitatta a papírt, egyenesre vágott, kemény (karton) papírszelettel át-megáthúzva kiszorították az üveg és a kép közé szorult „hólyagokat" épp úgy, mint a fölös viaszt. A képet három-négy tónussal erősebbre festették, hátulról, „az üvegre felvonás után", hogy színeiben is elég mutatós legyen. Ezt rendszerint olajfestékkel végezték, de az is előfordult, hogy borax-oldattal kevert sellakkal elegyített vízfestéket használtak. A „takaró színeket" -mint a fehéret - nagy óvatossággal kezelték, mert azokon - a kép „fölvonása" után - javítani már nem lehetett. A főfényeket a drapériákra, a hajra rakták fel. Amikor a festék kiszáradt, a képet körülvágták, és az magától elvált az üveglaptól. Ilyenkor zselatint tartalmazó keményítő csirizzel erős kartonlapra ragasztották. Máskor az üvegre tapadó „föstött kép" mögé - közönséges üvegre „felvont" - fehér, vagy elefántcsont-papírt tettek, hogy egyenletesen maradjon. Érre a papírra vázolták fel („pausirozták") - „tompa hegyes eszközzel" - „conturba" a „második nyomat" (a kép) rajzát. Ha az egyik, vagy másik szint hangulatában „emelni", vagy tompítani akarták, a tiszta festék ezen a papír-alapon kedvezőbb hatást gyakorolt, mintha helyette „fényképe volna ott". A kép és a hátrész (a rajzolt felület) között általában karton-vastagságú űrt hagytak, a négy sarokra ragasztott egy-egy karton-darabkával gátolva meg a két felület érintkezését. A „chromotypi" készítésének ezen új módja - ahogy azt Buda Elek „egy színésztől látta", és a fent vázoltaktól több-kevesebb eltéréssel [14] alkalmazta - két jelentős hátránnyal járt. Magát a képet - elülső oldalról - nem szabadott festeni, és ha a papírból kiszáradt a viasz, illetve az olaj, apró fehér pettyek lepték el. [15] Hatásossága miatt" - miközben másutt már csaknem feledésbe ment - a kilencvenes években is „kiváló érdeklődés tárgya" volt Magyarországon. Az ezredéves kiállításon Koller utódai, Forché Román és Gálfy István - a hagyományok szellemében - „meglepő eredménnyel juttatták érvényre" a kromofotográfiát. Képeik a kiállított műveket „mind háttérbe szorították". Olyannyira, hogy a korabeli bírálónak szinte erőt kellett vennie magán, hogy mellettük „az egyszerű szürke a szürkén platinotypiákat érdemük szerűit" méltassa. ítéletalkotásában nem túlzott, hisz négy évvel később ez az alkotópáros a párizsi világkiállítás aranyérménél is fényesebben csillogó 4 nagydíjának egyikét is kiérdemelte Madonna a gyerekkel című kromofotográfiájával. [16] 174
