Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
Az átkozott divat majom eredetünktől nem hágy már valahára kivetkőznünk: hát nem divat-e az, midőn fényképeinknek okvetlenül csakis bíborlila vagy beszterczei szilva szint adunk? Mintha bizonv más színek nem volnának kellemesek! Fényképészeti Lapok, 1888: 106. Színfürdők Bár a színes fénykép megjelenéséig a fotográfia egészét - a színezett képek elenyésző mennyiségét leszámítva - az egyszínű fénykép uralta, a tónuskülönbségek mégsem csak árnyalati, hanem színeltérés érzetét is keltették nézőikben. S noha Hyppolite Fizeau szándéka is arra irányult csupán - ahogy erre 1840. augusztus 10-én a Francia Tudományos Akadémiához benyújtott jegyzetében hivatkozott hogy a dagerrotípia érzékeny felületét minden sérüléstől óyja, az általa javasolt aranv-klorid kezelés - alig egy esztendővel a fényképezés felfedezésének bejelentése után - egyben az első színfürdőnek számított, amelynek segítségével a fényképező, a hidegen fénylő ezüst helyett a melegség érzetét keltő aranyat választva, szándéka szerint változtathatta meg a fénykép színét. [17] Ettől kezdve az aranyozás, vagy a képek fürdőkben történő színezése a fényképezés „lényeges és fontos műtétjévé" lépett elő. [18] Az albumín-papír - amely a századfordulóig megtartotta uralkodó helyzetété, s ebből sem a klórezüst-kollódium (vagy celloidin), sem a klórezüst-zselatin (vagy ariszto) papíros, de még a platina-papír sem tudta kiszorítani - aranyozása, illetve színezése kezdetben kettős célt szolgált: miközben kellemes színt adott a képnek, egyben időtállóvá tette azt.[19] Az 1850-es évek elején elterjedt aranyfürdő - amelyet „legelőször Legray hozott használatba" - nátrium-tioszulfát és arany-klorid oldatából állott. Egy évtizeddel később ennek előbbi összetevőjét nátrium-karbonáttal váltották fel, amelyből addig csepegtettek az arany-klorid oldatába, amíg az lúgos vegvhatásúvá vált. A képet legfeljebb 3 másodpercig tartották az arany fürd oben, ha gesztenyebama, kb. 12 másodpercig, ha bíbor, vagy fekete színt akartak adni neki. Hasonlóképpen fekete színű képet kaptak, ha a nátrium-tioszulfát oldatba (jég)ecetsavat öntöttek. Ha az utóbbival szemben az előbbit kevés pirgubacs-savval (piro-gallus-savval) vegyítették, szép, sárgaréz színű született. Ugyanezt a hatást idézte elő a légenyköneg (ammóniák). A „tevőleges másolatok aranyozását" azonban korántsem gyakorolta valamennyi fényképező. Sőt, „ezen műtétet" a hatvanas évek elején még igen kevesen végezték el. [20] A hetvenes évek fotográfusa időről-időre már az aranysót részesítette előnyben. Az aranysóból kétszer olyan mennyiség kellett a „vegyitékbe", mint az arany-kloridból. Az eredmény: nagyon rövid időn át tartó „fürdetés" után téglavörös, hosszabb után sötét violaszínű pozitív. [21] A nyolcvanas évek színskálája számos újjal bővült. A „rendesen használt" bóra-175
