Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
III. A fotográfia birtokba veszi a világot
főszerepet, ezúttal edzett üveglapra terítve. A „föstenytől" jól kimosott és kiszárított felületre litográfiái hengerrel vitték fel a zsíros festéket. [24] A cseh Jakob Husnik (1839-1916) és a német Max Gemöser fénynyomat-eljárása nagyon hasonlított Albertéhez. A prágai rajztanár előbb vízüveget és albumínt használt - miután azonban az nem tapadt úgy a felülethez, mint Albert eljárásában a kálium-birkomáttal érzékenyített zselatin - később metazselatin alkalmazásához folyamodott. [25] Magyarországon Divald Károly (1830-1897) alapította az első fénynyomdát Eperjesen, majd ezt követte Kozmata Ferencé (1846-1902) Budapesten. Divald legidősebb fiával, Károllyal 1878-ban Münchenbe utazott, hogy az akkor létesített fénynyomda berendezését tanulmányozza. A rákövetkező évben Drezda volt az úticél, ahol az eljárást elsajátították, és a gyorssajtót megrendelték. A korábban használt sokszorosító eljárások mindegyikét felülmúlta a Bécsben tevékenykedő cseh Karol Klic (1841-1926) ún. rácsmélynyomó, vagy fotogravura eljárása, amelyben a rétegfelhordás helyett a Swann (pigment)-papír használatára tért át. A korábbiaktól eltérő volt a nyomóelemek felbontásmódja is. A diapozitív alatt megvilágított pigment-papírról rézlemezre vitték át a képet. A szén-kép oldható elemeit meleg vízzel eltávolították, majd a nyomólemezt többször, más-más erejű vas-klorid oldattal-a kép tónusskálájának megfelelően - különböző mélységre maratták. A porozást és a beégetést is az átvitelt megelőzően végezték. Nagy példányszámú kiadványok gyors előállítására azonban csak az eljárás gépesítése adott módot. [26] Kozmata is Ausztriából és Németországból hozatott szakavatott munkaerőt, de ezt később magyar munkásgárda váltotta fel. Kőszeghi Károly portréját, A Rác-város a Gellértheggyel, ADunapart a Várkertből, A Víziváros, A Krisztinaváros című képeit fénynyomdája sokszorosította, csakúgy mint a Köszöni műmellékleteit. Az osztrák vöröskereszt kérésére elvállalta életnagyságú császárképek nyomását, amelyekből 100 ezer példány készült. [27] Az eperjesi fénynyomda - egyebek közt - az Ország-Világ és a Fényképészeti Lapok műmellékleteit készítette, amelyben Divald két tájképének - Piatra-Ré, illetve Makovicza-vár romjai - fénynyomata is megjelent. „Hazánkban páratlan" fényképnyomdája 1882-ben már két gyorssajtóval dolgozott, naponta 700-800 nyomat hagyta el „intézetét". Ezen túl, számos „magánkiadása" is megjelent, amelyeknek nemcsak nyomását végezte, de a képanyagot is ő készítette hozzájuk. A Díszalbum magyar és osztrák tábornokok arcképét tartalmazta, A Magas Tátra tájfelvételeit. A legnagyobb érdeklődést azonban A képzőművészet remekei (1882-1884) című, 4 kötetes munkájának 240 „fénynyomatu mülapjával" váltotta ki, amelyek magyar, német nyelven, illetve lengyelül közölt kísérőszöveggel, 16 kiadásban jelentek meg. Budapest építményeiről készült, 1883-ban könyv alakban kiadott, 91 felvételt összegyűjtő munkája, amelyet egy évtizeddel később követett csak hasonló, A Magyar Országház Steindlhnre alkotása. Megrázó az 1887. május 6-i eperjesi tűzvész pusztításait bemutató, Egy város a ravatalon. Képek Eperjes elhamvadt részeiből című füzetkéje, a korai magyar riportfényképezés ritka szép példája. A Bártfa fürdői emlékkönyv - 42 felvételével - 1889-ben látott napvilágot, megkoszorúzva egy évtized munkáját, amelyet már korábban, az 1885-ös országos kiállítás bírálóbizottsága - új iparág meghonosításáért - nagy díszoklevél-158
