Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
III. A fotográfia birtokba veszi a világot
amelyet az eredeti után, „ugyancsak fényképezéssel készült czinknyomással", a szöveggel együtt reprodukált a Képes Sport naptár az 1886. évre. A „legügyesebb diletáns fényképész" ritkaságnak számító, Páros magasugrás című felvételén katonák, rendőrök csodálják a bámulatos könnyedséggel magasba röpülő kalapos férfit és társát, amint a zsinór fölé érkeznek, s valóban, egy pillanatra szinte megállnak a levegőben. A nyolcvanas évek egyik híres vívó- és tornamestere állította össze a magyar mozgófényképezés ős-típusának tekinthető, vászonnyelvvel összekötött sorozat-felvételt, amelyen egy mezítelen férfi látszik, aki kezdetben áll, majd megindul, fut, elrugaszkodik a földről, a levegőben üszik, s végül földet ér. „Aki fotografál, tudja, hogy mit jelentett (az 1880-as években) egy ilyen rövid cselekményről [...] hat pillanatfelvételt készíteni. [...] Ha a képeket, üveg mögött, elég nagy sebességgel elhúzzuk, a szemünk előtt [...] látunk egy szép testű athlétát, amint távol ugrik." Jelfy Gyula sportoló férfiak, bicikliző hölgyek, tornászok megörökítésével gazdagította a kilencvenes években Esterházy megteremtette sportfényképezés körét. [13] A Lukács-fürdő uszodájában a trambulinról épp a vízbe ugrott az a férfi, akinek mutatványát az ott időző Horváth C. Guido, a Pesti Hírlap igazgatója 1/2 cm-es redőnynyílással, nyitott fényszabályozóval, tizes „rugófeszültséggel", tehát mintegy 1/1000 másodpercnyi exponálással örökítette meg. A 6 1/2-szer 9 cm-es kézi kamara 90 mm gyútávü lencséjével készített képeinek nagyszerű nagyításán az ugró alak borotvaélességgel „úszott" a levegőben. [14] A pillanatnyi fotográfia külön tartományát képezte a lövedékek röptének fényképezése. Ernest Mach, a prágai egyetem tanára 1886. július 10-én előzetes jelentést olvasott fel a bécsi akadémia ülésén A puskagolyótól magával ragadt levegőtömeg ábrázolása a pillanatnyi fotográfia útján címmel. Mach és Wentzel már korábban kísérletet tett - eredménytelenül - nagyobb, 440 méteres másodpercenkénti sebességgel száguldó, 11 mm-es lövedékek lefotografálására, de ez csak Salcher és Riegler Sándor, fiumei tanároknak sikerült „teljes élességben". Fényképeiken a kilőtt puskagolyó előtt levegőhullám látszott, a lövedék mögött pedig sűrített és ritkított levegőből álló, forgó tölcsér. A gyalogsági fegyverekben használatos golyón kívül nagyobb, illetve kisebb sebességű lövedékekkel is megpróbálkoztak később, s bár bizonyos részletekben eltérés mutatkozott, a tünemény nagyjából azonos maradt. [15] „Az elektromos szikrák [...] fotografálása - emlékezett vissza Gothard Jenő 1888-ban végzett kísérleteire - a legegyszerűbb minden fotográfiai művelet között; sem objektívre, sem kamarára nincs szükség [...], az elektromos kisütést közvetlenül az érzékeny lemezen visszük végbe. Az érzékeny brómezüst lapot vízszintes helyzetben elszigetelő, vagy jó vezető alapzatra helyezzük [...], alkalmas drótot állítunk a lemez közepére, s valamely influenzia-gépből, leydeni palaczkból, vagy Ruhmkorff-készülékből ebbe sütjük bele a szikrákat. [...] Ménéi nagyobb a lemez, ménéi erősebb a szikra, annál szebbek a képek; legszebbek akkor, ha a szikra nem kerülheti meg a lemez szélét, hanem az egész kisülés az érzékeny lapon terjed szét. [...] A pozitív és negatív szikra közötti különbség azonnal szembeötlik. A pozitív mmdig gyökérszerű szálakból áll, a főbb erek mindig szépen kígyódznak, akár valamely kis 142
