Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
II. Kamarák és objektívek
számait tartották a legalkalmasabbnak. Csupán a fokozat jelölése önmagában még nem látszott megfelelő megoldásnak. Egységeit olyan viszonylatba kellett állítani - mint a Magyar Fotóipari Részvénytársaság elsőként tette a századfordulót követő években amelyből az expozíciós időt meg lehetett állapítani. Az a Lumiére-féle Sigma-lemez, amelynek feltételezett érzékenysége 22° Sch volt, augusztus közepén, délután 3 órakor, F/16-os nyílással 1/3 mp expozíciót igényelt. Ahhoz, hogy ugyanekkor, ugyanezzel a nyílással Agfa-Chromo-Isolar-, Velar-, Hauff-féle orthokromatikus, Obemetter-féle eosin-, vagy Nys-lemezre fényképezni lehessen, 2/3, 2/5,1, 2, 3 másodpercet kellett exponálni. Azokat a lemezeket, amelyeknek érzékenysége legfeljebb 5° Sch einer volt, lassúnak tartották, és csak reprodukció céljára használták őket. A normális érzékenységű lemezek 6-10° Scheiner között ingadoztak, s főleg ún. időfelvételeknél alkalmazták őket. Magas érzékenységűnek a 11-13° Sch, legmagasabbnak a 14-17°-os, ultra érzékenységűnek pedig a 18-20° Sch lemezek számítottak. Az 1° Sch érzékenységű lemez, amelynek megvilágítási értéke 1 volt, szolgált alapul a többi jelöléséhez. 4°-nál a megvilágítási érték 2-re, 20°-nál 100-ra nő. Ezt az értéket nevezték relatív érzékenységnek. A lemezek megítélésében még egy tényező játszott fontos szerepet, az ión. gradáció, azaz a fény és árnyék lemezen mutatkozó fokozatai. Ha az átmenetek nem voltak elég finomak, a csúcsfény és az árnyék között kevés volt a számba jöhető fokozat, kemény gradációról beszéltek, sok és harmonikus átmenet esetén viszont lágyról. Végül lanyha gradációjú lemeznek azt tartották, amelyen a közepesen erős és a legmélyebb fekete között nem volt érzékelhető különbség, az igény szerint mély, áthatolhatatlan fekete átlátszó maradt. [7] JEGYZETEK [1] „Pl. jól megvilágított s távol fekvő táj félannyi idő alatt vehető le, mint olyan, melynek előtere közvetlenül előttünk van. Hosszabb az expozíció, ha valamely tárgyat természeti nagyságában akarunk levenni, mert [...] a matt üvegen beállított kép távolsága a tárgylencsétől hasonló a tárgylencse kétszeres gyűjtőpontjának távolságához. Növekszik az expozíció tartama, ha tárgyat megnagyobbodva akarjuk levenni, legrövidebb, ha igen távol fekvő tárgyat vesszük le." (Fekete Sándor: A tárgyak megvilágításáról. Elmefuttatás. Fényképészeti Lapok, 1883: 98. [2] Tóth Mike, i.m.: 106. „Wamerke Actinometer-je, Decoudin J. Photometre-Photographique találmánya, Burger(é), a Lazard-féle Photo-Cronoskop", Vogel Fotométere (1868) volt a legelterjedtebbek egyike-másika, de Chevallier űj Ikonométere „minden eddiginél egyszerűbb lévén, legalkalmasabbnak bizonyult: oly kicsiny, hogy mint órát lehet zsebben hordani." (Fényképészeti Lapok, 1888: 28.) Vogel műszere 24, lépcsőzetesen egymás fölé rakott vékony selyempapír-szeletekből alkotott skála volt, legfelső lapján 1-24-ig rányomtatott számokkal. E skála alá helyezték az érzékenyítéshez használt oldatba áztatott papírszeletet, amelyen azután a másolás időtartamához képest magasabb, vagy alacsonyabb számérték jelent meg. A Magyarországon ugyancsak használt Femande-fotométert 10 átlátszó mezőre osztott üveglapocska alkotta. A mezők a világos színtől a sötétbarnáig fokozatosan sűrűsödtek, fele részük alá színes papírszeletet ragasztottak. A 129
