Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
II. Kamarák és objektívek
eső háttér arány tagosabban lévén világítva, egyenletesebb árnyéklatú képhez juthattunk. A csapódeszka aljára két felől kautsukzsineget erősítettünk [...j, e zsinegek végeit a csapódeszka keretje felső részén lévő két karikába fűzvén [...], végeiknél göcsöt kötöttünk [...]. Művelet előtt a csapódeszkát kiszabott helyére húzzuk le, hol rugós kapocsban akad meg, s mikor a kapocs rugóján lévő gombot megnyomintottuk: a csapódeszka annál sebesebben pattan fel, minél inkább meg vala feszítve a zsineg." [5] A csapódeszkával működő objektív zárót Wigh jelentősen megjavította, úgy, hogy az immár 1/600 mp alatt zárult [6], de ezt a típust nem sokkal később újabbak és jóval drágábbak - köztük is a legjobb, a Thury-Amey-féle zár - kiszorították. A kinntartás időhosszának meghatározása a fényképezők légiója számára, akiknek nagy része a pillanatnyi fényképezést művelte, sok bosszúságot okozott. A seregnyi elrontott kép bosszús készítője mind az expozíció hosszának, a zársebesség ellenőrzésének lehető legegyszerűbb módját kereste, és találta meg, mint dr. Molnár Nándor. O - a megvizsgálandó pillanatzáró használata közben - fotografált le egy feketére festett ólomgolyót, amely egy fehér papírra rajzolt skála előtt zuhant lefelé. A skála hosszmértékül szolgált, és a szabadon eső golyó útja, amelyet az expozíció ideje alatt pályája kezdetétől végig megtett, leolvashatóvá vált rajta. A másfél méter hosszú papírskála alsó részében, 107-től 121 cm-ig, tehát 14 cm hosszúságban, a golyó kiterjedésének megfelelő, rövid szalagkép mutatkozott. A golyó átmérőjét (2,5 cm) a kép hosszából levonta, így megkapta a golyónak az expozíció alatt ténylegesen megtett útját, azaz 11,5 cm-t. Miután kiszámította a golyó végsebességét, amellyel a felvétel kezdetekor érkezett (458 cm), és a felvétel alatt megtett, 11,5 cm-es utat elosztotta vele. Kiderült, hogy a felvétel 1/40 másodpercig tartott mindössze. [7] A pillanatzárak fejlesztése a nyolcvanas és kilencvenes években rohamléptekkel haladt. A legtökéletesebb és legkeresettebb objektív-záróvá Ottomar Anschütz 1883- ban felfedezett, de csak 1888-ban - szabadalmaztatása után - elterjedt görredőny-pillanatzára vált, amely a másodperc ezredrésze alatt is alkalmassá tette a fényképezőgépet felvételek készítésére. A festészetet, majd a gyógyszerészetet a fényképészetre felcserélő, szombathelyi Knebel Ferenc azonban már Anschützéhez hasonlót konstruált, s azzal az általa előállított, 1879-ben kitüntetéssel jutalmazott szárazlemezekre fényképezett. [8] Anschütz pillanatzárja „egy, a kétszeres lemezszélességnek megfelelő hosszúságú fény áthatlan fekete szövetből készült, s középen réssel ellátott szalag van, két végénél fogva, két hengerre oly módon fölerősítve, hogy ha az egyik felét a résig a fölső hengerre fölcsavarjuk, a szövet a lemezt eltakarja, s az objektiven át való fényhatástól megóvja". Amikor a rugóra járó másik hengert gomb megnyomásával mozgásba hozták, a szövet feltekeredett az első hengerre, s közben a rés elhaladt a henger előtt, a gép exponált, míg a szövet korábban még felcsavart része a további fényhatástól megóvta. [9] Linhof tárgylencsezárója ugyancsak a kilencvenes évek közkedvelt pillanat-szabályozója volt. Időfelvételekhez használták, Linhof készülékkel, 25-100 mm-es nyílással, seregnyi zársebességgel, és a zárat tetszés szerint az objektív elé, a tárgylencsék közé, vagy mögéjük helyezték. A Linhof-zár jó tulajdonságai nagyjából megegyeztek a fényrekesz síkjában működő, a lencsetagok között elhelyezett, ún. sector-iris-zárakéval. Nagy sebességgel nyíltak, 124
