Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
II. Kamarák és objektívek
hosszabb gyúpont távolságú tárgylencsével (amelynek első tagja domborúbb volt a másodiknál, az gyorsan, emez pedig lassabban „működött") ugyanis távolabbi tárgyakról is nagyobb képet kaptak, míg a rövid gyúpont távolságú tárgylencse a közelben lévő tárgyakról is - a lencse nagyságához képest - kisebb képet rajzolt. Egyenlő nyílás, de különféle, például 6, illetve 12 hüvelyk gyútáv esetén az előbbi 3, az utóbbi 6 hüvelyk nagyságban mutatta ugyanazt a tárgyat. Minél nagyobb felvételt készítettek azonban, annál nagyobb felületen oszlott el a fény, tehát annál gyöngébbé vált a kép. Ráadásul, a lencse fényereje nem egyenletesen hatott a kép teljes felületén. A világosság, a középponttól a szélek felé haladva, mindinkább gyengült. Ez különösen a rövid ideig megvilágított képeknél mutatkozott erőteljesen. A felvétel szélei felé fokozatosan sötétedett. A lencsekombinációkban - és ez különösen a tárgy- és városfelvételeknél játszott szerepet - a hátsó lencsepár görbülési felületét oly módon szerkesztették, hogy az elülső lencsepáron áthaladó fénysugarak „ferdesége kisebbedet, a sugárpamatok zavartatása, melyet a szétszórás és a gömbtőli eltérés által szenvednek", megszűnt. [38] Az objektív súlya és mérete is - a tájképezés iránt mutatkozó érdeklődés érzékelhető fokozódásával - mind nagyobb tehertétellé vált. Nemcsak Petzval, de mind többen gondoltak speciális, ún. tájobjektív szerkesztésének szükségességére, amelyet - egyéb jó tulajdonságai mellett - mérete is vonzóvá, könnyen használhatóvá tehet. Bouland, párizsi látszerész 1857-58 táján kezdte gyártani azt a 19 vonal [39] átmérőjű, alig „4 vonal tömör, s csak néhány frank árú lencsét, a mely 5-6 hüvelyk átmérőjű, nehány száz frank árú nehéz üveget pótol", s amelyet Simonyi Antal, a „művészek és műbarátok előtt évek óta köz becsültetésben álló tájfestészünk, a fényírászat láttani részét kémlelő Brodszky Sándor úr" fejtegetéseit hallgatva kigondolt, s nála megrendelt. „Midőn beszélgetésünk közben e téren azt emlitém föl, hogy valamely adott lencsének bármi kis része ugyanazon tulajdonnal bír, melylyel bír az egész lencse, kivéve hogy világossága kisebb; hogy tehát ugyanakkora képét adja az előtte levő tárgynak, ugyanolyan hosszú marad gyúpontja, s ugyanakkora szeglet között álló tárgyat képes lefesteni [...], mikép erről az úgynevezett diaphragme-ok [40] bennünket gyakorlatilag is meggyőzhetnek, s [...] ennélfogva például tájfényírónak a hosszú gyúpontú 5-6, 10-12 (vonalú) lencséknek 1 legfölebb 2 (vonal) átmérőjű közepe untig elég lenne [...], ő ezen képet megragadta, az eszmét megtermékenyité, azt jegyezvén meg, hogy e szerint 20 (vonal) átmérőjű lencsét is készíthetnének látszerészeink, mely sokkal könnyebb, egyszersmind olcsóbb lenne, mint a nagyok, melylyel azonban tájfényírászat terén ugyanazon eredményt lehetne elérni." [41] A hatvanas években a 45 fokos látszögű lencsék is megfeleltek a kívánalmaknak, s a legkitűnőbbek - így Steinheil Aplanat-jának, vagy Dallmeyer Rectilinear-jának [42] - látószöge sem haladta meg 1866-ban, rekeszelés nélkül, vagy nagy látószögű változatában csak a 60 fokot. [43] Midőn azonban a száraz eljárás „teljesen gyakorlativá lön [...], ezzel karöltve az optika is [...] nagy előhaladást mutatott fel". A hosszú gyútávú objektívek - az érzékeny száraz lemezeknek köszönhetően - az 1880-as években „alkalmassá váltak szabadban pillanatnyi, hajlékban legalábbis annyi idő alatt arczkép készítésére, a mennyi idő alatt az első tárgylencsékkel, nedves eljárással 103
