Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

II. Kamarák és objektívek

hogy az Petzval úr szüleménye. Az igazi vitakérdés az, gyártottam-e már tizenhét esztendővel ezelőtt ilyet? Birtokomban van-e, vagy sem a professzornak saját kezűleg lejegyzett számítása, rajza? A válasz kétséget kizáróan igen: gyártottam, sőt neki át is adtam, de soha kielégítően ki nem próbáltam. A második lencse az elsőével egyező nyílása például túl széles volt, és hiányzott belőle a rekesz. A ma gyártott második lencse kisebb, rekesszel ellátott [30], de az elülső lencsepár görbületei mindkét esetben megegyeznek. A többi görbületet illetően van némi, igaz, jelentős eltérés: bár a lencsék elhelyezése, a kép jellege azonos, a két gyútáv csipetnyit különbözik. Nevezhető-e ezért mai lencsém új lencsének?" [31] A kérdés maga már kételyre utal, magában rejti válaszát: ez a lencse nem ugyanaz a lencse. Petzval válasza egyértelmű. „Voigtländer úr az én számításaim alapján dolgozott. Lipcsében közzétett írásában meg is vallja, hogy nem kapott tőlem sem előírást, sem táblát, így valótlant állított árjegyzékében, mikor reám hivatkozott. Felszólítom, hagyjon fel ezzel, és tájékoztassa az igazságnak megfelelően vásárlóit." [32] A vita ezzel eldőlt. Mindazonáltal, Voigtländer nem adta fel könnyen. Anton Martint is tanúul idézte, ő azonban csak a lencse képalkotó tulajdonságairól tudott nyilatkozni, s csak annyit megerősíteni, hogy a tájkép-objektívet, tökéletlensége miatt, akkoriban félre kellett tenni. Egész lemezre tervezték ugyanis a lencsekombinációt [33], másfél hüvelyk nyílással, és megközelítően 10 hüvelyk gyútávval. A lemez és a tejüveg, adott viszony esetén, nagyon éles rajzolatú képet eredményezett, de a legapróbb változtatás e viszonyban már életlenséget okozott. Ráadásul, a tárgyak (például a házak), a kép egészéhez viszonyítva, igen kicsinynek látszottak, az előtér és az égbolt viszont aránytalanul nagy helyet foglalt el. [34]

Petzval új objektívje nemcsak állta, de teljesítőképességben túlszárnyalta Voigtländer tárgylencséjét, aki - az arckép-objektív fényes pályafutása alapján ez utóbbiból épp oly jövedelmet remélt [35] -1857 novemberétől Bécsben is forgalomba hozta a magáét, de Petzvalé nagyobb nyílással, háromszor akkora fényerővel rendelkezett, mint hajdani optikusáé.[36] Nem csoda hát, hogy már 1858-ban tájképfelvételre, rajzok és térképek reprodukálására a legalkalmasabb lencsekombináció hírében állott.

Petzval mindkét lencserendszere - az arc-, illetve táj-objektív [37] - forradalmasította a fényképészeti optikát. A korábban használt, ún. egyszerű lencsékkel szemben - amelyek élettelen tárgyak leképezésére szolgáltak -, az elmozdulás veszélye nem fenyegetett, a kitartás ideje nem jelentett képminőséget befolyásoló, ezért számbaveendő tényezőt. A kétszeresen összetett lencsék megjelenésével-amelyeket kezdetben személyfelvételekhez használtak-, „a sugarak gyújtávjai egynegyedével rövidültek, és ezáltal a világosság erejének hatása tetemesen" nőtt, a kép élesebb, nagyobb „leend, s a sugarak behatási idejének hossza [...], a második lencsepár alkalmazásának köszönhetően, tízszeresen" megrövidült. Minél jobban nőtt a lencse fényereje, annál rövidebb „kitételt" igényelt a felvétel, a fényerő növelését az objektív gyúpontjának rövidítésével érték el. A nedves eljárás hosszú évtizedei alatt is, ezek a rövid gyútávú - tehát kevesebb felvételi időt igénylő objektívek - szolgálták az arcfényképezőt, míg a hosszabb gyútávú, több megvilágítást igénylő objektívek változatlanul tájképezésre és élettelen tárgyak felvételére „alkalmaztattak". A

102