Lontai Endre: Jogegységesítés a nemzetközi iparjogvédelem területén (Budapest, 1988)
III. Érdekek és érdek-összeütközések az iparjogvédelem területén
igénye nincs.158 Ismét más jogrendszerek — a vállalati rendelkezési jogot fenntartva — a feltaláló esetleges díjazási igényét a munkajog területére, a konkrét (vagy még inkább kollektív) munkaszerződések kompetenciájába utalják, s ezzel — nem egy esetben — a feltaláló díjazását biztosítják is.1S9 Vannak jogrendszerek, amelyek a szolgálati találmányok tekintetében részletes szabályozást adnak. Ennek során különböző változatokkal találkozunk. Tipikusnak tekinthető az a megoldás, amely szerint a szolgálati találmány felett ex lege a munkáltatót illeti meg a rendelkezési jog, a feltalálót azonban — munkabérén felül — díjazás illeti meg, igénye érvényesítésére különböző fórumok állnak rendelkezésére.160 Olyan megoldást is találunk, amely a vállalati rendelkezési jogot nem automatikusan alapítja meg, hanem a szolgálati jellegű találmányok tekintetében „elővásárlási”, opciós jogot biztosít számára, esetleg csupán hasznosítási engedélyt, licenciát (esetleg nem is kizárólagos jelleggel) ad.161 Ezeket a megoldásokat tovább színezi, hogy az adott jogszabály hogyan definiálja a találmány szolgálati jellegét (ennek variánsaira a későbbiekben térek ki), illetőleg hogy — az ugyancsak később érintendő — feltalálói elv mennyiben érvényesül.162 Azokban a szocialista jogrendszerekben, amelyek a szerzői tanúsítványi oltalmi formát preferálják, a feltalálók díjigénye — eltérő változatokkal —jogszabályilag rögzített, esetleges rendelkezési joguk kérdése azonban fel sem merül, mert ezt az adott oltalmi forma (ld. részletesebben a IV. fejezetben) a vállalat részére sem biztosítja. Az alkotói érdekeket — kisebb-nagyobb mértékben — honoráló jogi szabályozás különösen az utóbbi évek kodifikációs eredménye, bár — elsősorban az NSZK-ban163 — nem előtörténet nélküli. Közrehatott ebben nevezetesen a 158 A szabadalmi törvények többsége nem tartalmaz kifejezett rendelkezést a szolgálati találmányokról. Ez nem jelenti azt, hogy a gyakorlat — jogrendszeri összefüggésekre támaszkodva — nem alakít ki bizonyos elveket. Érdekes pl. a svájci praxis, amely az 1976. évi szabadalmi törvény 3.§(1) bek.ének szűkszavú utalását („.. .a szabadalom... azt a harmadik személyt illeti meg, akié a találmány valamilyen más címen... ”) az OR 332.§-ával kombinálva jut arra a következtetésre, hogy a szolgálati találmány feltalálóját külön díjazás nem illeti meg. Ld. F. Dolder: Nachwirkende Nichtangriffspflichten des Arbeitnehmererfinders im schweizerischen Recht, GRUR Int. 1982/3. 159 Pl. a szabadalmakról és védjegyekről szóló 1975. évi mexikói törvény 13.§-a, az 1978-ban módosított francia szabadalmi törvény l,er cikk (1) bek.-e. 16° p] ^ 1977 évi angol szabadalmi törvény 39—43.§§, az 1972-ben módositott olasz szabadalmi törvény 23—26.§§, Sri Lanka 1979. évi iparjogvédelmi kódexének 66.§-a. Az angol jog megoldására ld. W. R. Cornish: Intellectual Property: Patens. Copyright, Trade Marks and Allied Rights, London, 1981. kül pp. 215. et seq., egyben jó áttekintést adva a common law koncepció történeti fejlődéséről. 161 így az 1978-ban módosított japán szabadalmi törvény 35.§-a. 162 A feltalálói elv „szépségeit” pl. erősen megkérdőjelezi az az általánosan folytatott gyakorlat, hogy a munkaszerződésben a dolgozó esetleges találmányaira vonatkozó jogait eleve átruházza vállalatára — mondjuk 1 S-os „consideration” fejében. Ld. Pogodda-Grabow, op. cit. 163 Az NSZK.-ban már 1957-ben speciális törvény szabályozta a szolgálati találmányok kérdéseit. Ld. Reimer—Schade—Schippe!, op. cit.; Röpke: op. cit.; az 1978. évi kodifikációt megelőző — sikertelen — 74
