Lontai Endre: Jogegységesítés a nemzetközi iparjogvédelem területén (Budapest, 1988)
IV. Aktuális tendenciák a nemzetközi iparjogvédelem területén
hangsúlyozott nemzeti érdeke, de érdeke valamennyi országnak, a nemzetközi kooperációhoz fűződő általános érdek is ezt diktálja. A szocialista országok — elismerve a fejlődő országok méltánylandó érdekeit — nyomatékosan elhárítják ezzel kapcsolatban „történelmi felelősségüket”, hibás általánosításnak minősítve az Észak-Dél konfliktusának differenciálatlan kezelését. Számosán hangsúlyozzák, hogy a fejlődő országok valódi érdekeik védelmében nem a megfelelő helyre „ütnek”, nem az igazán felelős intézményeket veszik célba, nem a célszerű módszerekre irányítják törekvéseiket. Rámutatnak arra, hogy pl. a szabadalmazott megoldások nagy tömege — az oltalmi idő lejárta vagy az oltalomnak a technika felgyorsulása folytán lejárat előtti megszüntetése következtében — szabadon hozzáférhető, olyan eljárások nevezetesen, amelyek a fejlődő országok jelenlegi műszaki színvonalát alapul véve még mindig igen jelentős fejlesztést tehetnek — a megoldásokra vonatkozó jogok korlátozó hatása nélkül — lehetővé. Ehhez megfelelő információs bázis, kellő színvonalú és volumenű — műszaki és iparjogvédelmi — szakemberréteg, fogadóképesség kell elsősorban. Ez az a terület, ahol a fejlődő országoknak elsősorban előrelépniük kell, s ehhez igényelhető joggal a fejlett országok vagy éppen a nemzetközi szervezetek hatékony segítsége. Tehát nem a hagyományos iparjogvédelmi intézmények — kétségtelenül nem mindig a fejlődő országok testére szabott — megoldásai jelentik az elsődleges gátat a műszaki fejlődés útjában. A hatályos norma- és intézményrendszeren lehet és kell is csiszolni, azt — a fejlődő országok kívánságait is figyelembevéve — finomítani, de nem szabad szakítani az egyenlő elbánás sarkalatos elvével. Rámutatnak arra, hogy a hagyományos elvre épülve is számos lehetősége van a fejlődő (és más) országoknak arra, hogy a nemzeti érdekeiket tükröző sajátos iparjogvédelmi szabályozást vezessenek be. A PUE a nemzeti jogalkotás kompetenciájába utalja nevezetesen az oltalmazhatósági feltételek, az oltalomból történő kizárás esetei, az oltalom bizonyos tartalmi elemei, az oltalmi idő stb. szabályozását. A fejlődő országok tehát kizárhatnak az oltalomból (teszik is és nem is csupán a fejlődő országok) olyan, a népgazdaság szempontjából létfontosságú alkotásfajtákat, pl. gyógyszert, élelmiszert stb., amelyekre nézve veszélyesnek ítélik a kizárólagos oltalmak gátló lehetőségeit (más kérdés, amint erre a III. fejezetben utalás történt, mennyiben felel ez meg a távlati fejlődés érdekeinek). Megszabhatnak rövid oltalmi időt, azt akár szakaszosan is, pl. a gyakorlatbavétel intenzitásától függővé téve. Bevezethetnek speciális, a közérdeket jobban honoráló oltalmi formákat. Mindez azonban nem kell hogy szakítást eredményezzen az egyenlő elbánás elvével. Az esetleges szigorúbb szabályozás vagy gyakorlat egyaránt vonatkozzék belföldire-külföldire, a korlátozások súlyát úgyis a túlnyomó hányadot reprezentáló külföldi bejelentő fogja viselni. Arra is nemegyszer utalás történik, hogy az iparjogvédelem területére eső kapcsolatok elsősorban mikroszintűek. Még az egyre intenzívebb állami beavatkozásról tanúskodó tőkés államok is nehezen tudnák kényszeríteni vállalataikat 181
