Lontai Endre: Jogegységesítés a nemzetközi iparjogvédelem területén (Budapest, 1988)
IV. Aktuális tendenciák a nemzetközi iparjogvédelem területén
A szerzői tanúsítvány első kodifikálása 1919-ben, a proletárforradalom győzelme után, a hadikommunizmus periódusában történt meg. Ennek körülményei között, az erősen centralizált gazdaságirányítás, az áruviszonyok háttérbe szorulása, a vállalatok tevékenységének és irányításának „igazgatási” modellje, másrészt a műszaki fejlődés belső erői mozgósításának — az elszigeteltség és szerény hazai bázis által is indokolt — szükségessége ésszerű szabályozási megoldásként kínálta fel a szerzői tanúsítványi oltalmi formát. Ennek lényege az állam kizárólagos rendelkezési joga a külső, nemzetközi kapcsolatokban (elsősorban erre kialakított speciális szervezetein keresztül), másrészt a találmányi megoldásokhoz belső relációban történő korlátlan — és elvileg ingyenes —hozzáférés lehetőségének biztosítása, sőt a felhasználásra (a tervutasítások csatornáin át is) történő direkt jellegű kötelezés. Emellett a feltalálók erkölcsi és anyagi elismerését megfelelő eszközökkel biztosítják. A vállalatok és más szervezetek, amelyek keretében a találmányokat létrehozták, erre nézve tehát rendelkezési jogot nem nyertek, de a direkt irányítási rendszer, nevezetesen a műszaki fejlesztés centralizált finanszírozása folytán ebben különösebben nem is voltak érdekeltek. 1924-ben a NÉP meghirdetése kapcsán a szovjet jog visszatért a tradicionális koncepcióhoz, kizárólag a szabadalmi oltalmat ismerte el, majd a szovjet gazdasági rendszer megszilárdulásával, 1931-ben került — a szabadalom párhuzamos lehetőségét fenntartva — ismét bevezetésre a tanúsítványi forma. A szerzői tanúsítvány hatályos rendszere tehát a két oltalmi forma párhuzamosságára, de a tanúsítvány kétségtelen preferálására, épül. Ez tükröződik nevezetesen abban, hogy az elvileg biztosított választási jog korlátozott (szolgálati találmányokra, bizonyos találmányfajtákra csak tanúsítványi oltalom igényelhető), de ahol nem, a gyakorlat tanúsága szerint a belföldi feltalálók ott is szinte kizárólag tanúsítványi oltalmat igényelnek. A választási jog korlátozottsága mellett meg kell még említenünk, hogy a tanúsítványi oltalom elvileg időben korlátlan volt, továbbá megsemmisítésének lehetősége — összehasonlítva a szabadaloméval — ugyancsak erősen korlátozott. (1978-ban e vonatkozásban lényeges változások történtek. Erre később térek vissza.) A fent megfogalmazott követelményrendszerre támaszkodva megállapíthatjuk, hogy a tanúsítványi forma is elvileg alkalmas feltételeket teremt — egyéb, elsősorban szervezési-ösztönzési tényezőktől függően — ahhoz, hogy meggyorsuljon a műszaki eredmények létrehozása, mennyiségük, színvonaluk emelkedjék. A létrejött alkotások, illetőleg az azokra vonatkozó információk gyors és akadálymentes áramlását a tanúsítványi oltalom igen hatékonyan — ha úgy tetszik, a szabadalom gátjaitól mentesen — biztosítja. Ha azonban a harmadikként megjelölt követelményt, valamennyi érdekszint megfelelő ösztönzését vizsgáljuk, úgy tűnik, ezt a tanúsítványi oltalom nem megfelelően biztosítja. Megvan ez az ösztönzés a 10* 147
