Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
I. A műtárgyhamisítás szakmai szemmel - Lengyel László: „Ami majdnem az...”
A hamisítás jelenségét túlzás volna csak kulturális szennyeződésként, betegségtünetként kezelnünk. A hamisítás a művészetek szerves kísérője, hatása sokszor romboló, de olykor a művészeteket megtermékenyítő hatású is lehet. A modern művészet oly mértékben terjesztette ki határait, hogy ma közel sem olyan egyértelmű, hol húzódik a választóvonal eredeti és hamis mű között, mint ahogy azt gondolták elődeink. Az önmagára reflektáló művészet múltidézései, parafrázisai, pasticciói, kisajátítási praxisának egyre népszerűbb változatai óvatosságra és mértéktartásra kell hogy intsenek bennünket. A HAMISÍTÁS KUTATÁSÁNAK HAZAI TÖRTÉNETÉRŐL A szakkutatók érdeklődését soha nem a hamisítás sikamlós izgalma, hanem a műalkotások pontos meghatározásának vágya mozgatja. A műtárgyak meghatározása során a csalással, huncutságokkal vagy durva átveréssel találkozó kutató szakmai és erkölcsi értékítéletét egyaránt próbára tehetik, de a kutatóknak a legkorszerűbb ismeretek elsajátítására kell törekedniük. Minden korszaknak megvolt és megvan az általánosan elfogadott és mindig tökéletesíthető ismeretrendszere a művek besorolásához, művészettörténeti meghatározásához. „Pillanatnyi tudásunk szerint” állíthatunk valamit egy műről, és ez bizony változhat, ezt nevezhetjük minden irónia nélkül a tudomány fejlődésének. Arról a tudásról, ami műalkotások pontos meghatározásához szükséges, nagyon eltérők a vélemények szakmai körökben is. A művek értése és a műértés megkülönböztetése indokolt.1 A művek értését tanulják a bölcsészképzésben részt vevők. A műértéshez szükséges tudás birtokosa az a személy, aki megfelelő gyakorlati és elméleti ismerettel rendelkezik, bír ízléssel, kvalitásérzékkel, és nem utolsósorban invencióval. Történeti értelemben is tisztában van az egyes korszakokkal, stílusokkal, életművekkel, művészeti technikákkal és az alkalmazott anyagokkal. Nem másodlagos forrásokból ismeri a műalkotásokat, hanem személyesen látta és szakszerűen vizsgálta őket. Ez a személy /. /. Winckelmann (1717-1768) óta a connoisseur, a filológus és az antikvárius szimbiózisából nevelt műértő.2 Vizuális készségek és jártasságok birtokában megfigyelései révén képes az attribúcióra és annak ellenkezőjére, a dezattribúcióra.3 A gyakorlati műértéshez ma már alapszinten ismerni kell a természettudományos vizsgálati módszereket, a különféle anyagvizsgálati eljárásokat és az emberi érzékszervek határain túli tartományokat is láthatóvá tevő képalkotó technikákat. A művek értése és a műértés ma sajátos egymás mellett élést mutat. Műértést a hazai képzési rendszerben szinte sehol nem lehet professzionális szinten tanulni. Mindenki, aki ma ezzel a területtel foglalkozik, saját tanulópénzét befizetve, egyéni utakat járva gyűjti ismereteit. A nagy múzeumokban sem működnek e kérdéskörrel foglalkozó műhelyek, munkacsoportok. 1990-ig a Magyar Nemzeti Galériában, majd ezt követően a Szépművészeti Múzeumban 2014-ig, a Szentkirályi Miklós vezette restaurátorműhelyekben volt egy reménykeltő, de ma már halványodó korszak, amikor restaurátorok és művészettörténészek diskurzusa folyt a műértés és a művekről való árnyaltabb beszéd tanulása céljából.4 A rendszerváltás után kialakult műkereskedelemben saját üzleti tevékenysége során gyűjtött tapasztalatok alapján „önnevelődött” néhány kereskedő-szakértő, akiknek nap mint nap éles helyzetben kell döntéseket hozniuk az „eredeti vagy hamis” kérdésében. Legtöbbjük specializálódott egy-egy korszak, egy-egy iskola vagy mester életművének részletes megismerésére, főként a magyar festészet 50-60 esztendejére fókuszálva.5 24
