Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)

Az első lépés - Kieselbach Tamás ajánlása

A kétes „műalkotások” néha művészettörténészek által írt attesztekkel érkeztek - csodálkoztam a tartalmukon, de eltettem őket okulásként. Kidobhattam, törölhettem volna a rengeteg fotót, a lefűzött szakvéleményeket, de mindig azt gondoltam, hogy egyszer még használni lehet ezt az anyagot valamire, hogy a segítségükkel adhatok másoknak is abból a tudásból, amit az évtizedek alatt a hamisítványok felismerése terén megszereztem.

BÍRÁLATI MŰHELY LÉTREHOZÁSA:

LEGYEN HELY A TUDÁS ÁTADÁSÁRA

Sosem sikerült ehhez megfelelő formát találni. A galériámban persze alkalom nyílt ezen a téren is a rendszeres beszélgetésekre, létrehoztuk az Első Magyar Festményszakértő Irodát, de számos okból kifolyólag nem lehetett bővíteni a kört. Attól tartok, hogy ez - a magánszféra keretei között - nem is nagyon lehetséges. Az elmúlt közel huszonöt évben csupán néhány olyan emberrel találkoztam, akivel érdemben lehet beszélgetni erről a témáról, aki látja, amit látni kell, aki éles helyzetben, egy „kvalitásos” hamisítvány előtt állva is különbséget tud tenni a valódi művészet és a pszeudó között, sőt szavakba is tudja önteni a tapasztalatait. Nem beszélve arról, hogy a hamisítványokról való diskurzus szinte mindig konfliktushoz vezet.

Az én szakmámban ez a tudás, ez a képesség hihetetlenül fontos, de azt is hamar megtanultam, hogy csak óvatosan szabad mások előtt használni. Akik ismernek, jól tudják, hogy az eladásra, aukcióra felajánlott képekre sosem mondom, hogy hamisak. „Köszönöm, de ezt nem kérem”- ennyi hangzik el, s ha a miértre kérdeznek, csak újra és újra megismétlem ezt a néhány szóból álló mondatot. Azt is sokan tudják, hogy soha nem minősítem a kollégák, a konkurens aukciósházak kínálatát. Akkor is nagyon óvatos vagyok, ha egy gyűjtő kifejezetten azért hív el magához, hogy megkérdezze a véleményemet az otthonát díszítő festményekről. Amikor engedtem az unszolásnak és lelepleztem a hamisítványokat, nem egyszer fagyos hangulat lett a következmény: hamar rájöttem, hogy a falra akasztott műtárgy idővel az ego kivetülésévé válik, így annak kritizálását, leleplezését igazából nem segítségként, hanem személyes sértésként élik meg az emberek. így arra jutottam, hogy ezen a téren egészen tudatosan, önkorlátozó módon hátra lépek: nap mint nap alkalmazom ezt a speciális tudást, de néhány „beavatott” kivételével senkivel sem beszélek róla. Nem volt ez mindig így.

1983-tól sokszor vettem részt a Magyar Nemzeti Galéria bírálati osztályán, a beküldött képek előtt folytatott szakmai vitákon. Megtapasztaltam, milyen hasznos és inspiráló a kérdéses művek közös vizsgálata. A múzeumok - a Nemzeti Galéria az ezredfordulón, a Szépművészeti Múzeum 2008-ban - felhagytak ezzel a munkával, ami azt is jelenti, hogy ebben szférában nincs már terepe az effajta tudás átadásának. Ezt óriási problémának tartom. Operálni sem lehet könyvből megtanulni, csak a műtőben. A műtárgyak eredetiségének eldöntéséhez nélkülözhetetlen a tárgy előtt véleményt formáló szakemberek „konzíliuma”, az a fórum, ahol a gyakorlat próbakövén élesedik a tudás. Ezt csak közintézményi felügyelet alatt lehet elképzelni, miután kialakítottuk annak a keretrendszerét, hogy a bírálati testület munkája (az esetleges jogi következményeivel) semmiképp se zavarja a múzeum imázsát és működését.

16