Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
II. A műtárgyhamisítás elleni fellépés intézményes eszközei - Martos Gábor: Tévedések végjátéka
A katalógust az interneten természetesen Magyarországon is sokan, köztük szakemberek is átnézték, és ennek nyomán a hazai múzeumi, valamint műkereskedelmi berkekben is többen komoly aggályokat fogalmaztak meg egynémely munka eredetiségével kapcsolatban. Ezt a véleményt azonban „hivatalosan” senki nem vállalta fel, vagyis arra senki nem vállalkozott, hogy legalább jelezze a ház felé a fenntartásait. Az egyik festmény alkotójaként megjelölt művész leszármazottja, és egyben hazai jogkezelője azonban írt egy levelet a Sotheby’s bécsi irodájában dolgozó, Magyarországon is gyakran megforduló, így itt is jól ismert munkatársának, amelyben leírta, hogy a Londonban árverezni szándékozott festményt egyértelműen nem tartja az adott művész saját kezű munkájának, és ezt az állítását számos szakmai érvvel is alátámasztotta. A cég bécsi munkatársa email-fordultával küldött válaszában azt ígérte, hogy a levelet továbbítja a londoni árverés szervezőinek. Miután ezt követően jó darabig látszólag nem történt semmi, a jogkezelő-utód újabb levelet küldött a ház bécsi munkatársának, amelyben korábbi érvei megismétlésén túl mellékelte az időközben egy hazai művészettörténésznek a blogján megjelentetett bejegyzését is, amelyben az illető bemutatta a művésznek azt a két, korábban magyarországi aukciókon megfordult eredeti festményét, amelyek motívumaiból egyértelműen láthatóan a Londonban aukcionálni szándékozott képet kompilálták. Ennek az újabb levélnek köszönhetően a jogutód végül közvetlen kapcsolatba került az aukciósháznak a konkrét árverésben részes londoni szakértőjével, aki arról tájékoztatta, hogy a hozzájuk eljuttatott információk nyomán a festményt visszavonják az árverésről; a kép még aznap valóban kikerült a katalógus internetes változatából. Az ily módon kiharcolt „siker” azonban mégsem teljesen egyértelmű: az árverezőház döntésének nyilvánossá válása után volt olyan, a nemzetközi műkereskedelmi világ történéseit folyamatosan figyelő, arról a hazai sajtóban rendszeresen be is számoló szakértő, aki annak a véleményének adott (ugyancsak szűk körben) hangot, hogy az ennek az egyetlen hamis képnek a visszahívása az árverésről egyúttal viszont komoly „legitimációt” ad a többi, az eredetiség szempontjából ugyancsak minimum kérdéseket felvető, magyar szerző nevével jelzett alkotásnak, hiszen ha, lám, a „gyanús” művet a ház ha nem is„az első szóra”, de végül mégiscsak visszavonta, akkor a többi, a kínáltban benne maradt mű már nyilván „teljesen rendben van”. Tény: az árverésen a többi magyar szerző műveként aukcionált tételből végül tizennégy talált vevőre, 2.500, illetve 37.500 font közötti árakon, köztük olyanok is, amelyekkel kapcsolatban felmerültek bizonyos kételyek. Hogy hasonló eset ha nem is sűrűn, de azért előfordul a nemzetközi műkereskedelemben, és még csak nem is feltétlenül a nagy árverezőházak központjaitól olyan „távol eső” művészi piacról érkező művek esetében, mint a magyarországi, arra az a jogerős bírósági ítélet a legjobb példa, amelyik egy korábbi, ugyancsak a Sotheby’shez kötődő üggyel kapcsolatban született meg szinte a fenti történésekkel egy időben. A sokak által „az évszázad művészeti botránya”ként emlegetett eseménysor 2016-ban került napvilágra, amikor is több, összesen több mint 200 millió euróért elárverezett festményről - többek között Orazio Gentileschi, idősebb Lucas Cranach vagy Er ans Hals képeiről - derült ki, hogy azok nem az adott művészek saját kezű alkotásai, hanem jóval később készített hamisítványok. A közelmúltbeli New York-i bírósági döntés nyomán a Sotheby’s például egy általa 2012 januárjában Parmigianino-alkotásként elárverezett kép miatt kell több mint 1,2 millió dollárt kifizessen: az összegből 842.500 dollár 140
