Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)

II. A műtárgyhamisítás elleni fellépés intézményes eszközei - Martos Gábor: Tévedések végjátéka

a festmény korábbi vételára, amit a vevő a licit megnyerése után a jutalékokkal együtt a háznak fizetett, 158.089 dollár az ennek az összegnek az azóta eltelt időre járó kamatai, ami a verdikt szerint szintén megilleti a becsapott vásárlót, valamint 214.617 dollár az ügyvédi költség. Emellett az aukciósháznak a kép hamis voltát bebizonyító laboratórium, az Orion Analytical 13.100 dolláros vizsgálati számláját is állnia kell. Külön érdekessége a történetnek, hogy az Orion ma már a Sotheby’s vállalt része: az árverezőház éppen azért vásárolta meg a műtárgyvizsgáló-céget, hogy eredményesebben tudják kiszűrni árveréseikről a hamis festményeket. Ez a jövőben olyannyira jól sikerülhet majd nekik, hogy az általuk annakidején még Parmigianinóként eladott Szent Jeromosban az Orion munkatársai egyből megtalálták a 20. századi szintetikus, vagyis az eredetileg megnevezett szerző halála után csak jó négyszáz évvel használni kezdett festékek nyomait; ugyanúgy, mint korábban a többi gyanúba keveredett munka esetében is.

Mint kiderült, a hamis képek legnagyobb része az 1971-ben meghalt francia André Borié gyűjteményéből került a piacra, és valamennyi értékesítése kapcsán egy ugyancsak francia műkereskedő, Giuliano Ruffini neve bukkant fel közvetítőként. Amint megállapították, hogy a képek nem eredetiek, a Sotheby’ azonnal kártalanította a vásárlókat, és pereket indított a beadók - köztük galériák - ellen, vagyis az ügy előreláthatólag még jó darabig folytatódni fog.

Hasonló esetek - persze jóval alacsonyabb „árfekvésben”, és sajnos sokkal kevésbé megnyugtató módon zárulva - a hazai műkereskedelemi piacon is előfordultak. A 2010-es évek első felében egy azóta megszűnt budapesti galériánál elárverezett öt festményről állapították meg utóbb szakemberek, hogy azok nem a katalógusokban feltüntetett szerzők eredeti alkotásai. A vevő pert indított a ház ellen a mintegy kétmillió forintos vételár és annak kamatai visszaszerzéséért, végül peren kívüli megállapodás született a felek között. Egy másik károsult esetében viszont a bíróság hiába rendelt el a visszafizetést megtagadó galéria ellen végrehajtást, mivel a céget tulajdonosa közben átnevezte, így azt nem lehetett érvényesíteni. De olyan esetről is lehetnek emlékeink, hogy egy másik - azóta ugyancsak megszűnt - fővárosi árverezőház egyik aukciója előtt egy feljelentés nyomán közvetlenül a licitek megkezdése előtt foglalt le a rendőrség több kalapács alá szánt munkát; hogy ezeket aztán megvizsgálták-e, valóban hamisnak bizonyultak-e, és akár igen, akár nem, utóbb mi lett a sorsuk, az soha nem derült ki.

De maradjunk még egy kicsit idehaza, csak menjünk még visszább az időben. Nyilván sokan emlékeznek még a Polgár Galéria csaknem húsz évvel ezelőtti, akkoriban igencsak elhíresült „Murillo-ügyére”.

Bartolomé Estéban Murillónak, a spanyol barokk festészet egyik legnagyobb alkotójának a budapesti Szépművészeti Múzeumban öt képét őrzik. A múzeum szakértői korábban ezeken kívül két hazai magángyűjteményben lévő Murillo-képet ismertek; ezek egyike, A bűnbánó Magdolna című festmény kétszer is szerepelt hazai kiállításokon: először 1968-ban a Szépművészeti Múzeum Murillo és kortársai című tárlatán, majd 1981-ben a Magyar Nemzeti Galéria hazai magángyűjteményekből összeállított válogatásán - és mindkettőn Murillo saját kezű alkotásaként. Ez a kép került kalapács alá a Polgár Galéria 2000. szeptember 19-i árverésén, a hazai műkereskedelemben akkor még szokatlanul magas (ne feledjük: az akkori magyar aukciós leütési csúcs is „csak” 21 millió forint volt), ugyanakkor nemzetközi összehasonlításban rendkívül kedvezőnek mondható, 44 millió forintos kikiáltási áron. A galéria öt különböző