Tószegi Zsuzsanna (szerk.): Egy hivatás 120 éve – a Magyar Királyi Szabadalmi Hivataltól a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivataláig (Budapest, 2016)
2. fejezet. Papp László: A szabadalmi hatósági funkciók alakváltozásai és eljárásrendje, 1896-1949
EGY HIVATÁS 120 ÉVE A XIX. század második felének iparjogvédelmi jogfejlődéséhez nagyban hozzájárult az 1873-as bécsi világkiállítás. A világkiállítás célja, hogy a földkerekség minden részéből érkező feltalálók bemutassák a találmányaikat, megismerjék és megvitassák a technika legújabb fejlesztéseit. E rendezvény alkalmával megfogalmazódott az az igény, hogy a kiállítandó tárgyak részesüljenek valamilyen oltalomban, függetlenül a feltaláló nemzetiségétől. Itt két, jól felfogható érdek ütközik. A feltalálók aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a közszemlére tétellel találmányukat arra jogosulatlanok is Az 1873-as bécsi világ kiállítás főépülete, a Rotunda megszerezhetik, mivel a világkiállításon bemutatandó tárgyak java része nem részesült még semmilyen oltalomban. Ugyanakkor az is igaz, hogy a találmány célja nem önmagában, hanem az ipari hasznosításban testesül meg, ez viszont a legtöbb esetben komoly befektetést és infrastruktúrát igényel, tehát a feltalálónak érdeke, hogy a találmánya megvalósítására befektetőket keressen. így a szabadalmi oltalom által nyújtott védettség iránti igény, illetve a találmány befektetők általi megismeréséhez A PÁRIZSI UNIÓS EGYEZMÉNY A modern szabadalmi törvények megalkotásával párhuzamosan a XIX. század végére megjelent a nemzetközi iparjogvédelmi integráció kialakítása iránti igény. Ez vezetett a mai napig hatályban lévő Párizsi Uniós Egyezmény (PUE) létrejöttéhez, amelyet méltán nevezhetünk a nemzetközi iparjogvédelem „anyaegyezményének". A PUE alapjait 1883-ban sikerült lerakni; az egyezményt akkor tíz állam írta alá (Belgium, Franciaország, Guatemala, Olaszország, Hollandia, Portugália, Salvador, Szerbia, Spanyolország és Svájc). Magyarország 1908-ban csatlakozott az egyezményhez. A szerződéssel az ipari tulajdon nemzetközi védelmének új szintje jelent meg, hiszen a ratifikálással egy univerzális egyezmény jött létre. Az ipari tulajdon védelmére vonatkozó nemzetközi együttműködésnek három szintjét szokás megkülönböztetni. A XIX. századra még a bilaterális szerződések voltak jellemzőek - ezzel szemben a PUE univerzális együttműködést jelent, melyhez regionális megállapodások társulnak. Utóbbiak a tárgyalt korszakra nem jellemzőek, mert döntően csak az 1970-es évektől jelennek meg, egyfajta kiegészítő jelleggel, mely a gazdasági fejlődés azonos szintjén álló, egy régióba tartozó államok együttműködéseként jellemezhető. A Párizsi Uniós Egyezmény, szakítva a korábbi bilaterális szerződések szektoriális jellegével, átfogóan rendelkezett az iparjogvédelmi intézményekről, s a szabadalmon túl a védjegyre, mintaoltalomra, kereskedelmi névre, hamis árumegjelölésre vonatkozó szabályokat is tartalmazott. Az univerzális jelleget erősítette, hogy a részes államok a csatlakozást követően csak olyan nemzetközi szerződéseket köthettek, amelyek nem voltak ellentétesek a PUE rendelkezéseivel. Az egyezmény értelmében a részes államok időről időre úgynevezett revíziós konferenciákat tartanak, amelyeken felülvizsgálják az egyezmény rendelkezéseit. A legfontosabbak ezek közül: Brüsszel (1900), Washington (1911), Hága (1925), London (1934), Lisszabon (1958), Stockholm (1967). 76
