Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
3. kötet - A hangszerek
A húrozat. :285 A nyugalmi állásban bemutatott szerkezetben a lökót cde könyökemeltyii alakjában látjuk, mely felül azonkívül/ kacsesal van ellátva ; ezen egy hajlított aczélrúgó van, mely másik végén levő g párnájával a h kalapács bugájához lapul. A rendes játékban e szerkezet úgy működik, mint minden más ; a rúgós párnának nincs tenni valója, noha mindig a bugának fekszik, s azt föl- s lementében követi. De ha a játszó a billentyűt lenyomva tartja, úgy hogy a lökő kikapcsolva marad, a kalapács csak kissé esik vissza, s a párnán nyugszik. A rúgó ideiglenesen a támaszték s emeltyű szerepét veszi át, mert elég erős arra, hogy a kalapácsot függőben tartsa, s hogy a rövid billentéseket, melyeket a lenyomott billentyű gyakorol rá, a párna által a bugára származtassa át, mi lehetővé teszi, hogy a húrral gyönge, rövid ütések gyors egymásutánban közöltessenek. Ezzel azonban a zongora tökéletesítése csak felszínesen van vázolva. Liszt, Bubinstein, Bülow, Taussig hírneves művészek megmutatták mit lehet kicsalni a meglevő szerkezetű zongorából, de másrészt ismét eszközlői lettek a további tökéletesítésnek. A zongora tehát idöjártán egész más hangszerré lett ; most hangjellege lényegesen külömbözik az eredetiétől, s régebbi zeneművekből, még Beethovenéiből is, kihallszik, hogy egészen más hanghatások számára gondoltattak ki, mint a minőket a mai zongora hangoztat. A húrozat a zongorának tulajdonképi lelke, mely mellett minden egyéb része csak alárendelt tagozat. A változtatások, melyek mintegy ötven éve a húrokkal végbementek, kiterjeszkednek az anyagra, nemkülönben a drótok vastagságára. A régi zongora- gyártók a mélyhangokhoz 323. ábra. Ismétlőkalapács szerkezete, vas-, a magashangokhoz sárgarézdrótot használtak húroknak. Jelenben az anyag majdnem általánosan öntöttvas. A húr hangja, mint tudjuk rezgő részének hosszától, vastagságától, s feszültségének fokától függ. E három tényezőnek a tapasztalat tanúsága szerint bizonyos arányban kell egymásközt lennie, ha a legjobb s legerősebb hang a czél. A húr csak akkor szól legerősebben s legtisztábban, ha annyira meg van feszülve, hogy közel jár az el- pattanáshoz ; a legszilárdabb húr azért a legjobb is. Mivel azonban a legjobb hang nem érhető el minden feszülési fokon, természetes, hogy a másik két tényezőben, a hosszaságban s vastagságban kell keresni főleg a közvetítést. A húr hosszának helyes kimérése tehát fontos feladat. A kitapasztalt húrhosszaság, mely ha nem is egyenletesen, de mégis fogyó, határozza meg a hangfenék oldalas íveltségét, s az e mellett 6 fölött elvonuló húrlábon levő peczkek állását. Tulajdonképi húr hosszának csak a húrlábon és a hangoló-nyergen levő peczkek távolsága vehető, mert a húrnak csak ez a része rezeghet. Nézzünk egy zongorába belé s látjuk, hogy nem minden húr pusztán aczél- drót szál ; sőt inkább azt, hogy a mély fekvésben az aczéldrót-húr finom dróttal van körülfonva. E fonat finom, lágy vörösrézdrót, vagy csak az első oktávában réz, a többiben finom vasdrót. E dróttal súlyosabbá tétetik a húr, s ez által lassúbbá váhk rezgése, tehát mélyebb a hangja. A fonat oly magatartást követ, mintha magának a
