Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
3. kötet - A hangszerek
286 A hangszerek. dróthúrnak képezné anyagát; ha pl. egy dróthúrra annyi drótot fonnak, a mennyit amaz maga nyom, egyébként hasonló viszonyok közt egy oktávával mélyebben szól, mint ugyanazon számú búr fonatlanul. — Az által, hogy az egy-egy billentyűre eső húrzat kettős vagy hármas, nagyobb teljességet, nyer a hang. A kisebb zongorák azért kettős-húrzatúak, a szárnyék-zongorák pedig a mély basszusig, hol ismét kettős a húrzat, hármas húrzatúak. A mikor végre a zongora mesteri s fáradságos megépitése látszólag be van fejezve, s mikor felszínesen meg van hangolva, még sok dolog van hátra. Következik a mechanizmus, s a hangok kimunkálása s kiegyengetése. Mindenekelőtt pontosan sorra szedi a műves a kalapácsmű egyes részeit, s figyelmesen megvizsgálja váljon a billentyűk egyenletesen nyomódnak-e le, kellőleg emelkednek-e a lökök, s a hatásuk alatt álló kalapácsok ? Mind ezt rendbe kell hoznia, mire a hangzás kiigazítására tér. Itt is lesz egy némely egyenletlenség kisimítandó ; fordulhatnak elő tompa, kemény, rikító s egyéb hibával biró hangok, s az ok , mely nem egy hamar tudódik ki, igen külömhöző lehet. Meglehet, hogy a kalapács bőrözésén tett igazítás, az egyes húrok kicserélése segít a bajon, ha nem, egyebütt kell keresni a hibát. Az egyes részek szerkezete vagy anyaga rósz hatással lehet ; a nyereg, hangfenék, húrláb, húrpeczek stb. titkos hibában szenvedhet. Ezt ki kell fürkészni s tenni róla. Végre jók lehetnek az egyes hangok, de nem vágnak össze egynemű hanghatássá. Erre újra kiválóan a bőrözést s tompitást kell vizsgálat alá fogni. — S így lesz meg annyi gondos eljárás titán a háznak dísze, hű társalgója, mely örömben, búban résztvevő baráttá lehet : a zongora. A hegedű s hasonló hangszerek. A vonós hangszerek közül leghangzatosabb a hegedű. Nevezetes, hogy készítésének legfőbb foka nem a mi korunkba, hanem vagy két századdal korábbi időbe esik, s hogy 1600—1680 óta a fizikai s zenei tudomány haladásaival nem tart lépést a hegedűkészítés mestersége. A hegedű áll egy üres ráliangzó szekrényből, mely fölé húrok vannak kifeszítve. A hegedű alakja s hiirjainak neme a föld külömhöző országaiban, melyekben, ha csak némileg fejlődött a kultúra, kivétel nélkül találni hegedűszerü hangszereket, külömhöző. De egyforma a módja a hangkeltésnek. Mindenütt végig húzzák a lószörös s gyantával tapadóvá tett vonót a húrokon, s a hang magasságát a hosszú, nyakféle markolatfára szorított húrok megrövidítésével keletkeztetik. A ránk maradt régi könyvek miniatűrjei után Ítélve a mai alakú hegedű története a 14-dik századig vieendő vissza. A hegedűkészítés mestersége különösen a zenekedvelő Olaszországban emelkedett virágzásra, a hol az egyházi szokás a hangszeres zenének kifejlődését lényegesen előmozdítá. Az első négy húros hegedűt bizonyos Testőri készíté. Munkája azonban még elég durva s hangja gyönge. De már Testőri utóda Andrea Amati Cremonában a hegedűkészítést magas tökéletességre vitte, s hírneve messzeföldre terjedt el. Eiai Antonio s Enrico Amati atyjuk művészetére adták magukat, s a legtökéletesebb hegedűket készítették. 1594-től 1625-ig terjed az az időszak, melyből a legtökéletesebb Amati-hangszerek valók. A rendkívüli sikerek az Amati-családot arra birták, hogy valóságos hegedűgyárt állítson, s más vidékeken is készíttetett a maga számadására hegedűket, melyeknek végül ők adták meg a teljességet s nevöket. A túlhajtott gyártás természetesen nem lehetett javára a készítményeknek, s így történt, hogy a 17-dik század derekán a hírnév más hegedűkészítőre szállt át, nevezetesen Andrea Guarnierora s utána fiára Giuseppora, kik a 18-dik század kezdetéig vitték a hegedűkészítést Cremonában. Tőlük művészetöket eltanulta Antonio Stradivario, kinek művei méltó párjaiul tekinthetők az Amati-féle hangszereknek. A szintén híres Vimereati által, ki Amatinak volt tanulója, s ki
