Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
1. kötet - Lövegek, szálfegyverek és aczélszerszámok
A lövegcső. 29 Eákóczy György fejedelem felvonatta a gyula-fehérvári bástyára. Mikor aztán Eákóczy György idejében a tatárok Fehérvárt földulták, «az öreg « farkas»-t elvenni nem birván, hogy azon is kezek szennyét hagyhatnák : nagy, sok fával környöskörül rakták vala és oly véggel gyujták neki, hogy ugyan elolvaszszák ; de a tűz rajta erőt annyira nem vehetett, hanem csak a gyújtó lyuka vesztegetődött vall meg». Az egri várat átadván a török 1687-ben, a német szertárnok jegyzékében említés van téve egy magyar mívű ágyúról, mely 1561-ben öntetett, 28 fontos és csavarszerű volt, továbbá egy 3 fontos magyar ágyúról, mely 1547-ben került ki az öntés alul. A magyar fegyvergyártás történetének teljessége kedvéért megemlítjük, hogy Eákóczy Ferencz fejedelemnek ágyúöntödéje és puskacsőgyára volt Besztercze-Bányán, bomba és golyóöntődéje Tiszolczon, kard- és vágó szuronygyára Csetneken, lőszer- és tölténygyára Kassán. Ez utóbbinak igazgatója volt Bácsmegyei Adám, a beszterczebányai- nak pedig Sréter János. Az itt öntött ágyuk csöveit Magyarország czímere diszíté, körülötte pro libertate jelszóval, alul pedig a cső tövén Eákóczy fejedelem és Erdély egyesített czímerpajzsa volt látható. A császári seregek B.-Bányát 1708. október végén elfoglalták s itt Steinville osztrák tábornok a maga nevére öntetett is több ágyút, melyek kettejét, két fontos golyóra való mezei taraczkot, a párisi Musée d’Artillerie-ben őrzik, mint egykori fegyvergyári iparunk hirdetőjét. A szuronygyártást a francziák honosították meg nálunk. Eákóczy ugyanis 1705 végén egy franczia tisztet küldött Beszterczére, mint ki jól ért a «bajonet» készítéséhez. Mint Thaly megjegyzi, a kuruczok a bajonétet «Szent Péter késé»-nek nevezték, mely sajátságos elnevezés egész Mária-Terézia koráig maradt fenn a magyar gyalogságnál. Egész 16. és 1 7-dik századig nem volt rendszer található a lövegcsövek alkotásában. A csövek legtöbbnyire nehezek voltak és különösen szertelen hosszúak. A mai ágyukat mozsaraknak, kartányoknak, taraczkoknak, kigyóknak nevezték. Ezen lövegek golyói 8 egész 120 fontot nyomtak. A hét éves háború alatt a francziák tettek legelőbb lényeges javításokat ágyúikon. A 18-ik század végén és a 19-iknek kezdetén határoztatott meg tudományosan és gyakorlatilag a cső hossza és a töltés mennyisége. A javított lőpor készítése rendesebben égő és tömöttebb lőport nyújtott. A töltés mennyiségét tehát a lövedék (Geschoss) nehézségének 73-ról leszállították Y*-re és ez ismét lehetővé tette a tábori lövegcsövek megrövidítését, Napoleon kiküszöbölte tüzérségéből a 3 és 8 fontos ágyukat és helyébük behozta a 6 és 12 fontos ágyukat és a 7 fontos rövid taraczkokat (Haubitze)- Kezelése e lövegnek, mely középszer az ágyú és mozsár közt, minthogy lövedéke lapos ívben lőhető és egyszersmind magas ívben vethető, kissé körül' ményes volt. E löveg lövedéke : a gránát, egy 23. ábra. Bormann gyújtója, lőporral megtöltött öntött vas iirgolyó. Ezen iirgolyónak gyújtója van, mely lisztté őrlött lőporral keményen kivert facsőből áll. Mihelyt a löveget elsütik, meggyujtja a lőpor lángja a gyújtót. A keményre vert finom lőpor, mialatt a lövedék a levegőt hasítja, lassankint lefelé ég a csőben és a végére érve meggyujtja a durranó töltést, melynek robbantása a gránátot szétzúzza. A 100—200 lépésnyire szertehulló darabok gyakran jelentékeny hatást gyakorolnak.
