Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
1. kötet - Az ötvösség és az ékszermívesség
A zománczolás. 107 az alsórészt hezárja, vagy csupán karikában (Reif), mely az alsó részt födetlenül hagyja (à jour). Az első mód szerint a kő természetes szépségét az úgynevezett élénkítés (Auf- bringen) által fokozzák, azaz alkalmas aljazattál iparkodnak színét emelni és a létező hiányokat rejteni. Az élénkítésre szolgál az úgynevezett «folie», a mely vékony vörösréz vagy ezüst lemezkéből áll, s melyet részint természetes fémszínével alkalmaznak, részint pedig előbb különféle átlátszó, borszeszkenőczében vagy oldott vizahólyaggal készült festékkel bekennek. Az átlátszó kövek alá tett fehér aljazat fényeit felszínével hat, mely a világosságot visszasugározza ; a színes aljazatok még fokozzák a kő természetes színét, vagy hathatósan el változtatják. Gyémántok számára a bödönke fenekét mézgavizes elefántcsontkorommal mázolják be. Csak színes köveket szokás aranyba foglalni, kristálytiszta gyémántoknál, színtelen hegyi kristályoknál és topázoknál a bödönkét ezüstből készítik, ha mindjárt maga a munka aranyból való is. Az ezüst bödönkét ráforrasztják az arany tárgyra, kifúrják rajta a kellő nyílást, s gondosan kikészítik, kellősítik (justiren). Mikor a kő már be van illesztve, a bödönkét kívül munkálják meg, széleit tompa vésűárral neki nyomják a kőnek és ott szétnyújtogatják, hogy észrevehető vastagság nélkül a kő felszínén elszéledjen. A zománczolás. A zománcz alkalmazása sok ízlést s nagy ügyességet feltételez. Honunkban e művészet Mátyás király alatt gyakoroltatott az általa betelepített olasz művészek által. Ez időből egy zománczmű fenn is maradt, a hires esztergomi calváriai ereklyetartó kereszt, mely a maga nemében páratlan. A Krisztus testének zománczolása megfelel a boncztan kívánalmainak, sőt még a kín művészi kifejezésének is. E zománczmívet 1450 táján Mátyás király rendeletére, kinek hollós czímere is rajta van, Polajnolo és Betti készíték. A zománczolás nem egyéb, mint a fémeknek átlátszó vagy színes üvegmázzal való bevonása. Alapját színtelen, átlátszó, hígfolyós üveg (ömleszték, Fluss) képezi, mely kovaporból, szénsavas kali vagy natron és ólomoxydból áll. Ha ónoxyd járul hozzá, akkor színe fehér, más fémoxydok hozzáadásával, különböző színű zománczot nyerni : kobaltoxyd kék színt, antimonsavas kali, rézoxyd vagy clirom- oxyd sárgát, rézoxvdul, vasoxyd vöröset, a barnakő violát, barnakő vasporral feketét ad stb. Midőn a zománczot a fémlappal készülnek egyesíteni, a port föleresztik illóolajjal, kiteregetik a zománczolandó lapra, azon megömlesztik, beégetik, s az kihűlése után mint fényes burok ragad a fémen. A jó zománcztól megkivántatik, hogy az egészen egyenletesen terüljön el, a kijelölt térimén át ne ömöljék, és tiszta fényes felszínt mutasson. E feladatnak nem könnyű megfelelni az egyszínű zománcznál sem, de még nehezebb, hol zománcz által többszínű rajzot kell előtüntetni. A színezésre használt fémoxydok ugyanis az üveganyagnak gyakran egészen más ömlesztési fokot kölcsönöznek, úgy hogy nem olvaszthatok meg együtt egyszerre. Mert a valamely illóolajjal rákent zománczpornak nem szabad teljesen híg ömlesztékké lenni, hanem csak annyira megpuhulnia, hogy, miután az olaj elillant, mint lassan hevített gyanta, a nélkül hogy megömölnék, összefüggő tömeggé összeolvadjon, mely tükröződő felszínt ölt. Ezt a hőfokot jól kell ismernie a művésznek és pontosan kell megfigyelnie. A midőn tehát különböző olvadási fokkal bíró zománczokat kell egymással egyesítenie, legelőbb a legnehezebben olvaszthatót égeti be, erre a kevésbbé olvadékonyat, s így folytatja, míg a legkönnyebben megömledővel munkáját befejezi. Természetes, hogy e mívelet nevezetesen a színek átmenetének előidézését nagyon megnehezíti. A zománczolással némi tekintetben rokon a régtől fogva ismert niello. Ez abban 14*
