Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - Az ezüst
158 Az ezüst. anyagainak vékony réteges bevonására fordítják, hogy ezzel azoknak nemesebb látszatot adjanak. A könnyebb anyagokat : követ, bőrt, fát, papirt rendesen ezüstfüsttel vagy aranyfüsttel vonják be, a melyek készítője az aranyverő (alább foglalkozunk vele); a fémeket: rezet, sárgarezet, tompakot, újezüstöt tartósabb borítékkal vonják be ; tűzben olvasztják rá liiganynyal vagy anélkül, továbbá lemezeléssel (Plattiren, plaqué). Ez utóbbi mód szerint járnak el a rézbádogokkal, melyekből haszontárgyak készítendők, vagyis a bádogokat vékony tiszta ezüst- vagy még vékonyabb aranylemezekkel vonják be. Újabban azonban az ezüstlemezelést inkább új-ezüstre alkalmazzák, mint rézre. A lemezelendő nem-nemes fém darabokat előbb egész tisztára horzsolják, aztán a tömöttség fokozásának czél- jából néhányszor eljáratják a liengerlők közt, erre ismét horzsolják s beborítják szintén horzsolt, mintegy papirnyi vastagságú leveles ezüsttel. A rezet az előtt többnyire előbb pokolkő oldattal kenték be, melyet a réz fölbontott, úgyhogy a rézen már fémes ezüsthártya keletkezett, a mely a tapadás jobb eszközlője. Az aranylemezelésnél hasonló szolgálatot tesz a chlorarany-oldat. Az ezüstfüstöt a réz szélei körül hajtják, s tiizesített vasdróttal kötik körül, s az ekkép összekötött lemezeket széntűzön erős veres izzásnak teszik ki. Közben-közben az ezüstöt erősen s tartósan végig simítják egy srmítóval, hogy a levegőnek kiűzésével minél bensőbb összeköttetés létesüljön a két fém közt. Az ekképen egyesített lemezt izzón kiveszik és azonnal többszörvégigjáratják a mindannyiszor szorosabbra állított hengerek közt. Ilyképen csupán szoros egymásralapulással minden olvasztás s forrasztás nélkül a két fém közt oly kapcsolat létesül, hogy a továbbat hideg módon véghezvitt hengerlés közben is egyarányosan nyújtódnak és — egyes balesetet kivéve — nem válnak szét. Az ezüstréteg súly szerint az egésznek V40—Vio-ét teszi ki. Az ezüstlemezes réz a galván ezüstözés által háttérbe szorult. Kész vas tárgyakat is lemezeinek, a melyeknél kivánatos, hogy a szépség a a tartóssággal járjon karöltve. Ilyenek pl. a lószerszám részei, kilincsek, evőeszköz stb. A vasdarabokat előbb ónozzák, aztán papirvékonyságú ezüstöt illedősen szabnak ki, ráborítják, nyomogatással, kalapálással, simítással rátapodtatják, dróttal körülfogva még jobban megerősítik és végre az egészet széntűzön izzítják. Ebben megolvad az ón és a lemezelést egyesíti a maggal, mire aztán köszörüléssel, fényelő- aczéllal, vésőzéssel stb. a felszínt kiegyengetik és szépítik. A nemes fémek tulajdonképi feldolgozása az ötvösök műhelyében történik. Itt az anyagot előbb grafittégelyekben olvasztják és meghatározott szabványok szerint elegyítik az ezüstöt rézzel, az aranyat többnyire ezüsttel és rézzel. Aztán rudakat vagy lemezeket öntenek belőle, és ha finomsági tartalmuk ki van kémlelve, ellátják az érvényben álló fémjellel. Minthogy ritkán fordul elő, hogy öntvény készül nemes fémből, a rudakat jobbadán lemezekké, bádogokká hengerük vagy dróttá húzzák ki és ebből állítják elő a tárgyakat. A nagyobb dolgokat: mint tányérokat, kanalakat, villákat rudakból vagy lemezekből csupán hideg kalapálással dolgozzák. Sokkal gyakoribb az, hogy az ilyeket is hengerelt bádogból alakítják, mert korunk magához a fényűző czikkhez is olcsón akar jutni, miért is vékonynak és könnyűnek kell lennie. Edények és általában nagyobb üres tárgyak a bádog liajlítása és nyomása által továbbá fa és szárú súlykokkal való kalapálással készülnek a bádogos műveleteinek módjára. Sok kerek tárgy, mint poharak s ilyek, az esztergán minták fölé nyorníttatnak ; mások ponczok segítségével hajtatnak. Az ötvösök művészi tárgyai többnyire hajtott munkák. E munkákról bővebben szóltunk e munka I-ső kötetében. Az arany- és ezüstmívesnél mint egyéb műhelyben tömérdek apró hulladék,
