Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - Az ezüst
A pénzverés. 159 reszelék stb. kerül, melyet itt természetesen nem vetnek el, hanem mindazzal, a mi még nemes fém részecskéket tartalmazhat, gondosan meggyűjtik és kiolvasztják. Ilyen a munkaasztalról, pallóról való por, a köszörülésnél támadó iszap, régi ömlesztőtégelyek maradéka, tisztítórongy, fényelőbőr, sőt még az olvasztópest s kürtő korma. Mind e dolgoknak gyűjtőneve vakarcs (Gekrötz) és külön műhelyekben olvasz- tatnak ki. A keveréket előbb izzítják, hogy az eléghető részek megsemmisüljenek, aztán a földes részeket iszapolással kiválasztják s végre az aranyat és ezüstöt vagy foncsorítással vagy megömlesztéssel nyerik ki, mire, ha mindkét fém benne rejlik a vakarcsban, még ezeket kell külön választani. A. pénzverés. A pénz története igen régi, ha a pénz fogalmát legtágabb értelmében veszsziik, midőn is egy értékét tudató bélyeggel ellátott fémdarabot jelent, mely a közforgalom eszközlője. Azokból a pénzekből ugyan nem maradt ránk egy sem, melyeket Abimélek Sárának adott, sem azokból, melyeket Ábrahám Efron fiai közt megosztott, vagy abból a száz garasból, melyet Khámor fiai Jakabtól kaptak, és melyekről az az állítás forog fenn, hagy mindegyike egy bárány jelképével volt ellátva. De ha nincsenek is más bizonyságaink, mint azok, melyeket az írásbeli hagyomány ránk öröklött, elég bizonyítási erővel bír ez arra nézve, hogy megbizonyítsa valamely szokás régiségét, melynek természetszerűleg ki kellett fejlődnie, mihelyt a tulajdon s érték fogalma az emberben megérlelődött és a míveltség a szükségletnek arra a polczára emelkedett, a mely a természet által közetlenül és mindenütt kínálkozó termékével már ki nem elégíthető. A csere megteremti a pénz szükségességét. A legrégibb ránk maradt pénzek az egyes görög államokban verettek, melyek, mindamellett hogy az idétt igen csekély segédszerekkel rendelkeztek és a pénzverés technikája még igen kezdetleges volt, kivitelükre nézve a művészi érték nagy fokán állottak. Annál feltűnőbb ez, mert később sokkal kedvezőbb körülmények közt a tökéletesség e foka eltűnt és csak jóval utóbb éretett el ismét. Az egyes államok, melyek — Solon idejében — jó nagy számmal voltak, czímerszerű jelekkel bírtak, melyekkel pénzeiket megkülönböztették ; az aeginai pénzeken látunk tekenösbékát, a rhodusiakon rózsát, az atheniaikon olajos korsót stb. Ez óvójelék a pénz egyik oldalára vannak verve, mely rendesen kissé domború. A másik, homorú oldal kezdetben nem bírt verettel, hanem csak véletlenül kapott benyomással, mely az alsóbélyeg alakjától függött. Apránként kieszelték, hogy a visszája is alkalmas díszítésre, az alsóbélyegbe elmélyedt képet véstek, többnyire a város védő istenét, — Minervát vagy Cerest -— a mely a pénzen domborún emelkedett ki. Az a szokás, hogy a pénzeken az állam fejének arczképét vagy nevét tüntetik fel, állítólag Ázsiából származik. Artaxerxes korában a pénzeken egy térdelő királyi alak gerelyt vet. Ez magyarázza meg Agesileos azt a mondását, hogy őt harmincz- ezer Íjász győzte le ; azt a 30.000 aranypénzt értette alatta, melyet a perzsák a szövetséges görögöknek fizettek, hogy őt elárulják. Később a király fejét tüntették fel a pénzen, és a maczedoniak voltak elsők, kik királyuk nevét nevezték meg pénzükön. A rómaiak Servius Tullius korában a görögöktől tanulták a pénzverés mesterségét. Az ismert legrégibb aranypénz K. e. 206-dik évből való, a légrégibb ezüstpénz K. e. 269-dik évből. Severus római császár korából való pénzek igen tiszták, és a Vespasián csá- száréiben a hozzáadvány állítólag O.i %-t tesz ki. Később a pénz anyaga már roszabbodott és Glaudius Gotliikus alatt már ismerték azt a mesterséget, hogyan
