Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - A réz
124 A réz. Uchatius aezélbronz ágyúi, melyekkel az osztrák-magyar hadsereg tüzérsége újabban fölszereltetett, oly bronzból készültek, mely áll 92 súlyrész rézből s 8 súlyrész ónból. Hogy mily módon kölcsönzi ez ötvözetnek a feltaláló az aczélkeménysé- get, mély titok leple födte, mely alól azonban egy s más mégis kiszivárgott a külföldi lapokba. Ezek révén ennyit jegyezhetünk fel Uchatius gyártási módjáról': A csövek nem tömören öntetnek, hanem üregesen s e szerint a minta két részből áll : a palástból és bélcsőből. A palást igen vastag falú vas, a bél rézcső. Ez utóbbit a palástba helyezik s a közöttük támadt csőszerű közbe öntik a bronzot. Ez eljárás a vasöntésnél megismertetett csészeöntés, melyről tudjuk, hogy gyors kihűléssel jár s rendkívüli keménységét idéz elő az öntvényben, de itt a bronz egyneműségét is nagy mértékben fokozza. Az öntvény teljes kihűlése után a rézbélcsőt eltávolítják s liydraulikus sajtó segítségével hat darab, fokozatosan nagyobbodó, aczél-tusakot taszítnak át a csövön, mi által ennek bronzfalai sűrűbbekké válnak. A legelső aczél-tusak átmérője az öntvény üregének átmérőjénél, mely 80 milliméterre vétetik, 2 milliméterrel nagyobb. A legutolsó aczél-tusak a rendszerint 87 milliméternyire kiszabott ágyúkalibert csak fél mmnyivel haladja meg, melynek áttaszítása után a bronz-cső visszapattan a kiszabott 87 mmnyi kaliberre. A tusakok erőszakos áttaszítása eszközli ez ágyúk kiválóságát: az aczélkeménységet. E tulajdonságon kívül dicsérik az Uchatius-ágyúk anyagának szívósságát is, mely sajátságok mellett bírja a bronznak régtől fogva becsült azt a jelességét, hogy a cliemikus befolyások kevésbbé vesznek rajta erőt mint a vason s hogy elkopván, újra meg újra át lehet önteni. A szoboröntés vagy műöntés idomokkal történik, melyeket művészi kéz készít. Az öntőre tartozik, hogy az eredeti mintát minden részeiben lehetőleg tüzetesen és teljesen tiikröztesse vissza, már pedig e feladatnak ügyes megoldása, az e közben fölmerülő nehézségek leküzdése nem csekély dolog ; az öntő szakában ennél fogva szintén tehet szert hírnévre. A műöntés fémbe már a görög ó-korban a fejlődés magas fokán állt. A közép-korban legelőbb ismét Olaszországban éledt föl. A műöntés ideálja az volna, hogy minden szobormű egyetlen egy darabban öntessék. Leggyakrabban azonban a mű bonyolult voltánál fogva lehetetlen vagy nagysága miatt koczkáztatott vállalkozás lenne ; nincs azért más hátra, mint az egyes részeket külön készíteni el és aztán ezeket egy egészszé összefoglalni. Az összetoldásnak mindenesetre úgy kell végbe mennie, hogy a részek érülkezései oda jussanak, hol legkevésbbé szöknek szembe. Csak ritka esetekben mertek nagymérvű szobormüveket egy darabban önteni ; ily esetben a mintának nem függőleges, hanem fekvő helyzetet adnak. Sikerült példáját nyújtja erre Robert Peel szobra Londonban. Emlékszobrok számára, mivel érintetlenül maradnak, nem kell fordítani szilárd, ütések ellen edzett anyagot ; ellenben arra kell tekintettel lenni, hogy szép legyen a színhatása, hogy az öntést követő vésőző (ciselure) munka alatt ne mutatkozzék merevnek, hogy idővel, vagy mesterséges utón szép patinát (antik zöld színt) öltsön, és arra, hogy az ötvözet higfolyós és a mintát jól kitöltse. A rézből ónnal s czinkkel készült ötvözet leginkább megfelel e követelményeknek. A legjobbnak bizonyult keverékben az óntartalom 4 s 10, a czinktartalom 2—6 százalék közt váltakozik. Mintázás. A műöntvényeknek való öntőminták készítésének módszerei igen különbözők ; a legrégibb, melyet valószínűen már a régi görögök művészei gyakoroltak, ekkép alakul. Legelőbb megkészül a mag, vagy velőzet, mely a szobrot már minden részében, de csak kinagyolva s kisebb alakban tünteti fel; a mag anyaga rendesen gypsz, téglapor s szívós agyag. Ha a szobornak oly mag kell, mely magában meg nem állhat, megtámasztják belülről vasrudakkal, vagy megabroncsolják. E belső váz némely rudja egyszersmind arra való, hogy a leendő
