Bányász Jenő: Az árúvédjegy és mintaoltalmi jog kézikönyve (Budapest, 1910)

II. A védjegy fogalma és helyes megválasztása

17

virágillattól kapják („Gyöngyvirág-szappan“, „Ibolya-illat“, „Rózsa-crém“, „Rezeda“, „Mimosa“, „Havasi gyopár“ stb.), önként következik : hogy általában a növények, virágok nevei, kozmetikai gyógyszerészeti, valamint vegyészeti czikkek megjelölésére kizárólagos joggal nem használhatók.

A közönséges vevőnél ugyanis nem lehet annyi ipari szakismeretet feltételezni, hogy tudja, vájjon melyik növényben vannak például kozmetikai hatóanyagok s így kétségtelen, hogy a növény, illetve virágnévből alkotott árúnevet általában minőségi jelzőnek hajlandó tekinteni, minélfogva az ily elnevezéseknek egyes czégek részéről kizárólagos joggal történő lefoglalása az ipari és kereskedelmi közérdek szempontjából indokolatlan, de meg fölötte hátrányos is lehet.

A védjegyügyi-gyakorlatban az itt általánosságban felemlített korlátok a maguk szigorú voltában nem is igen érvényesülnek. Általánosan tapasztalható a kereskedő világnak oly szavak belajstro- mozása iránti törekvése, a melyek bár határozottan nem fejezik ki az árú minőségét, rendeltetését, mégis sejtetik azt. („Aspirin“, „Purgó“, „Antipirin“, „Kalodont“, „Eufon“, „Odol“ „Odon- tine“, „Glycit“).

Az „in“, „inum“, „it“, „ol“, „gén“ stb., bizonyos tekintetben jellegzetes képzők által alkotott szavak („Boraxit“, „Radiogén“, „Mentolit“, „Ozo- nit“ stb.) legkevésbbé sem tarthatók szerencséseknek, nem is szólva az oly — a közforgalom érdekeire fölötte káros — törekvésekről, a melyek az ily jellegzetes képzők variálásával mintegy magát az árúnévnek gyökét lefoglalják, és

Bányász : Védjegy és mintaoltalom. 2