Szterényi József: Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye: bányászat, kohászat, ipar (Budapest, 1898)
Gépipar - Gőzkazánok, túhevitők, kazántüzelő berendezések és tápláló tisztitók
582 zásnak is csak az az eredménye lesz, hogy az elszegényedett iparosok fiatalabb nemzedékét képessé teszszük arra, hogy más vidéken vagy gyárakban keresethez juthasson. De fazekasiparunk sorsa nemcsak közgazdasági fontossága miatt, de azért is érdekel, mert készítményeiben még sok népies eredetiség maradt fenn. A fazekasnak mindig voltak némi műipari hajlamai és a köznép mindig kedvelte a csinos, díszesebb edényt, szívesen költött is reá. Ily kedvező körülmények között fazekasárúinknak különleges, gyakran népies díszítő modorai fejlődhettek, melyek rendszerint oly jellemzők, hogy róluk könnyen megismerhetjük az edény származása helyét. Népiparosaink konzervativizmusa, mely a külső befolyásoktól való elzártságukban rejlik, nagyon kedvező volt arra, hogy a díszitőmodor apáról-fiára átszármazva, csaknem különleges stílussá fejlődött. S ha bár a kedvezőtlen viszonyok következtében az árak sülyedésével úgy a technikai, mint a művészi kivitel is hanyatlott, mégis a mai fazekasárúkon is még mindig meglátjuk a régi, specziális népies motivumok nyomait. Az a törekvésünk, hogy művészetünkben és művészeti iparunkban lehetőleg fentartsuk a jellemző nemzeti sajátságokat, a fazekasságra is rá irányitotta az átalános figyelmet, abban a feltevésben, hogy agyagiparunk iparművészeti fejlesztésével anyagilag is segíthetünk elszegényedő iparosainkon. De hiába volna, ha kisiparosaink nevelését ez irányba terelnők és az iparművészeitől várnók a boldogulást. Igaz ugyan, hogy a primitiv eszközökkel készített agyagárú, melynek díszítésében a fazekas természetes, naiv felfogása nyilvánul, épen eredetiségénél fogva még a kritikus műértőt is lefegyverezi, de azért azzal legyünk tisztában, hogy ilyen árút csak egyes, tehetségesebb fazekasok készíthetnek, az iparűzők zöme arra nincsen hivatva. De az ilyen különlegességekből nem is élhet meg az iparosság, mert aránylag kevés kél el. Hogy a fazekasoknak iparművészeti irányokba való terelése mily nehézségekkel és veszedelmekkel jár, azt épen az elmúlt kiállításon figyelhettük meg. Az 1891. évi agyagipari kiállítás alkalmával és folytatólag a m. kir. kereskedelmi múzeum közvetítésével fazekasaink primitiv árúi vevőket találtak, sőt a nálunk megforduló idegen is szívesen vesz egy-egy darabot, mivel ez az előtte ismeretlen árú minden hibái mellett érdekesnek látszik. De ez az érdeklődés elkapatta szegény fazekasainkat, kik most meg vannak gj^őződve arról, hogy mintaszerű dolgokat készítenek és czifránál-czifrább, de egyszersmind a lehető legizléstelenebb dolgokkal jelentek meg a kiállításon. Egyszerű, de csinosan kidolgozott korsót, vagy jobb minőségű főzőedényt pedig, a melyen némi technikai haladást észlelhettünk volna, csak elvétve találhattunk. De annál több volt az u. n. dísztárgy, melyen meglátszott, hogy a fazekas valami porczellán- vagy majolika-mintát akart utánozni, a mire azonban se nyersanyaga nem alkalmas, se kézügyessége és művészi tehetsége nem elég. Már pedig ha a fazekasnak meg is volna a kellő ügyessége és ízlése, még akkor is hiba volna oly tárgyakat készítenie, a melyeken a ráfordított munka épen nem áll arányban az anyag értékével.
