Szterényi József: Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye: bányászat, kohászat, ipar (Budapest, 1898)
Gépipar - Gőzkazánok, túhevitők, kazántüzelő berendezések és tápláló tisztitók
551 Az angol czipőt, kabátot, szoknyát, mosdótálat és klozetet, mint a praktikus angoloktól származó rendkívüli czélszerü és kényelmes eszközöket már rég elfogadtuk, de arról a jelszóról, a melyet legelsőbb rendű művészek ott kiadtak, hogy minden használati tárgynál, a minő a butor is : első sorban a czélszeriiség, a használhatóság és anyagszerüség, valamint az anyag szolidsága és csak azután a dekoráczió, erről ugylátszik műiparosainknak még tudomásuk nincsen. Nyomára akadtunk ugyan ennek már itt-ott a nyugatról közvetetlenül hazajött fiatalság szerény munkáiban, de itt is ezt csak ennek öntudatlan nyilvánulásának kell venni. Különben természetesnek is találjuk ezt a hátramaradást, mert hiszen a mi mértékadó mestereink, a bécsiek ezt még nem igen gyakorolják, ott ez még nem »divat«. így tehát megtaláltuk a kiállításon, a horvát részt is ideértve, modernebb kiadásban mindazokat a stylusokat, a melyek másfél ezer év óta a kultur- népeknél szokásban voltak. Ott volt a román, a gót különböző korból, a minden népeknél divatozott renaissance-ok, a bárok válfajaival, de főképen a bécsi bárok, a rokokó, a Louis XVI., az empire, az angol, no meg a specziális magyar stylus is. Mintha a lakberendezési ipar a kiállítás retrospektiv jellegének kiemelését akarta volna elősegíteni ! Hogy mennyire függ ez az ipar a bécsitől, mutatta nemcsak a sok bécsi bárok ízlésű butor, hanem az is, hogy még az angol ízlést is csak bécsi szemüveggel nézi nálunk sok iparos. Az egyetlen örvendetes jelenség e téren csak az volt, hogy a mi specziá- iis díszitő-mutivumainkat már nagyobb mértékben találtuk alkalmazva. Jellemző e tekintetben, hogy még mindig csak kísérletezési stádiumban vagyunk. A hány helyen nyomát találtuk a magyar stylusnak, annjdféle a felfogás és megoldás. Igazán jobb sikerrel azonban csak két czég foglalkozott ezzel, a midőn az egyik egy biliárdtermet, a másik egy dolgozó szobát mutatott be a maga saját módon fölfogott magyar ízlésben. Önkénytelenül felötlött a XII. csoport szemlélőjének az a tény, hogy nincsen hazánkban még intézet, a hol a lakberendezés művészi oldalát tanítják, a hol az e szakmára készülő ifjúság útmutatást nyerhetne az itt uralkodó átalános elvekről és a hol ugyanezen speczialitásban kiváló művészek vezetése mellett magát az ilyenek tervezésében gyakorolhatná. Pedig igen nagy szükség volna ilyenféle iskolára. A ki a dekorativ, de különösen a lak- berendezési művészetek terén valamit tud, a kiknek finomabb érzékök mellett sikerült az e téren érvényes törvényeket többé-kevésbbé elsajátítani, azok mindnyájan külföldön képződtek, még pedig többnyire tapasztalati, gyakorlati úton. Csak kevesen vannak, a kiknek anyagi helyzete megengedte azt, hogy idevágó tanulmányaikat erre szervezett intézetekben végezhessék. A legsürgősebb kívánságok egyike művészi lakberendezési iparunk fejlesztésére és a nagymértékű bécsi behozatal megszüntetésére, illetve legalább csökkentésére, vagy egy már létező ' rokon iparoktatási intézményt ez irányban kibővítve továbbfejleszteni, vagy külön erre való intézményt fölállítani. Egy más nagy hiány, a mi épen az előbbinek kifolyása gyanánt vehető,
