Himer Zoltán - Szilvássy Zoltán (szerk.): A magyar iparjogvédelem 75 éve (1970)
Ujítómozgalmunk két évtizede
egy újabb, egységes rendelet kiadására került sor. 1953-ban került kiadásra a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 41/1953. (VII. 31.) M. T. számú rendelete az újításokról és találmányokról. A rendelet csak alapvető intézkedéseket tartalmazott. A rendelettel egyidőben jelent meg - a rendeletben adott felhatalmazás alapján - annak végrehajtási utasításaként az Országos Tervhivatal elnökének 2000-20/1952. O. T. számú utasítása. A rendelet és a végrehajtási utasítás értelmében a minőségromlással járó javaslatot újításként elfogadni nem lehet, kivéve, ha a megvalósításból származó előnyök a javaslatnak a népgazdaság érdekében történő bevezetését indokolttá teszik. Azokban a kivételes esetekben, amikor minőségromlással járó javaslatot elfogadnak, megvalósítanak, az újítási díjat a minőségromlás arányában le kell százalékolni. Az eddigi hatályban volt újítási rendelet szerint, az újítási szervek a társszerzőség arányát csak akkor módosíthatták, ha azt valamelyik érdekelt kérte. Az új rendelet szerint az egyszemélyi elbíráló, indokolt esetben a társszerzőség arányát, minden kérelem nélkül módosíthatta. Számtalan esetben előfordult, hogy vita merült fel az újító és a vállalat között abban a kérdésben, hogy az újítási díj alapját képező egy népgazdasági évet meg lehet-e hosz- szabbítani, ha az újító hibáján kívül az újítást nem lehetett egy éven keresztül folyamatosan gyakorlatban tartani. A rendelet ebben a kérdésben is állást foglalt azzal, hogy rögzítette: az egy gazdasági évet semmilyen körülmények között meghosszabbítani nem lehet. Az újítók érdekeivel megegyezett az a rendelkezés, amelynek értelmében, ha az újítással még külön devizamegtakaritás is elérhető, a javaslat szerzőinek az újítási díjon felül a Bel- és Külkereskedelmi Miniszter által megállapítandó és folyósítandó jutalom járt. A jutalom kiszámítása nem az újítási rendelet szerint történt, de a jutalmat minden esetben folyósítani kellett, ha az újítás révén devizamegtakarítás jelentkezett. A tapasztalatcsere útján érkezett újítások díjazása is megváltozott: az eredeti újító részére, más üzemnél történt bevezetés esetén az újítási díj 50%-a, az átvételt javasló személy részére az újítási díj 25%-a járt. A fennmaradó 25% a javaslatot megvalósító szerv igazgatói alapját növelte és ebből az összegből kellett jutalmazni azokat, akik az újítás megvalósításában, bevezetésében érdemeket szereztek. Jelentős változást hozott a rendelet az újítási díj első részletének folyósításával kapcsolatban is. Az első díjrészletet, amennyiben az újítás az elfogadástól számított egy éven belül megvalósításra került, az elfogadás után 8 napon belül kellett kifizetni. A rendelet tisztázta azt is, hogy mikor lehet egy összegben az újító részére a teljes újítási díjat kifizetni. A teljes újítási díj akkor volt kifizethető, ha az újítási díj alapját képező teljes népgazdasági eredmény már jelentkezett. Ha ez a megtakarítás az újítás megvalósítása után azonnal jelentkezett, a teljes újítási díjat rögtön ki kellett fizetni. Az újítási díj első részletét a maximális 500 forintos értékhatárról 5000 forintig fel lehetett emelni, ha országos jelentőségű, bevált újításról volt szó. Ilyen esetben az illetékes miniszter az Országos Találmányi Hivatal elnökével egyetértésben az újítást országos jelentőségűnek nyilvánította. A beruházási újítási javaslatokkal kapcsolatban minden addigi vitát kiküszöbölt a beruházási újítás fogalmának megszüntetése. Nincs tehát külön beruházási megtakarítás, illetőleg beruházási újítás, hanem csak elfogadott, megvalósított újítás, amely után ugyanúgy kell a díjat megállapítani, mint a többi újítás esetében. 129