Himer Zoltán - Szilvássy Zoltán (szerk.): A magyar iparjogvédelem 75 éve (1970)
Szabadalmi jogunk 75 éve
A Szabadalmi Közlöny berendezéséről intézkedő rendelet a hivatalos adatok közlésén kívül a Közlöny feladatává tette a szabadalmi vonatkozású bel- és külföldi jogszabályok, elvi jelentőségű határozatok, statisztikák és tudományos értekezések közlését. A törvény legfontosabb végrehajtási rendelkezései a következők voltak: az 573/1896. KM. számú rendelet a találmányi szabadalmakról szóló 1895. évi XXXVII. tv. végrehajtásáról, a 733/1896. Ein. számú rendelet a szabadalmi hivatal szervezeti és ügyviteli szabályzatáról és a 734/1896. Ein. számú rendelet a Szabadalmi Tanács ügyviteli szabályzatáról. A törvény és végrehajtási rendeletéi átgondoltak, logikusak és zártak voltak, mégis számos rendelkezés nagyon hamar kihívta a kritikát, egyrészt a feltalálók, másrészt a fejlődő ipar részéről, (vö: Schilling Zoltán: Múlt és jövő, Szabadalmi Közlöny 1936. évi 5. szám). A törvény ugyanis lényegében csak formailag védte a feltalálót, valójában a mindenkori jogosultat védte, még a feltalálóval szemben is. Amíg a kisárutermelő társadalomban és a tőkés termelési mód kialakulásának kezdetén még általában lehetősége volt a feltalálónak arra, hogy találmányát saját maga valósítsa meg, a gépi tömegtermelés és a nagyipar kialakulásával a termelőeszközök egyre bonyolultabbá és költségesebbé váltak. Ezután a feltaláló már csak akkor volt képes találmányát megvalósítani, ha maga is tőkés volt. A feltalálók többsége azonban nem rendelkezett a találmánya gazdasági kihasználásához szükséges tőkével, ezért kénytelen volt találmányát illetve szabadalmát a tőkés vállalkozónak eladni vagy számára hasznosítási engedélyt adni. A szabadalmak illetve licenciák vétele és az alkalmazott feltalálók szolgálati találmányainak közvetlen kisajátítása révén a szabadalmi kizárólagos jog közvetlen hasznát a találmányok hasznosításának feltételeivel rendelkező tőkés vállalkozók aratták le a termelésben és a piacon és a magánfeltalálók is általában csak közvetve, a tőkés által fizetett ellenérték formájában részesedhettek a szabadalomból eredő előnyökből. A termelőeszközök tőkés tulajdona mellett az új műszaki megoldások, találmányok a kapitalista vállalatok leghatékonyabb fegyvereivé váltak a konkurrenciaharcban, az extraprofit biztosításában, a találmányokkal kapcsolatos beruházások jogi körülbástyázásában. E sokirányú érdekek összehangolására már 1905-ben, majd 1909-ben és 1915-ben új szabadalmi törvénytervezetek készültek. Schuster Rudolf az általa készített 1915. évi törvényjavaslat általános indokolásában kifejti, hogy a szabadalmi törvények változnak a leggyakrabban a világon. A szabadalmi törvényeknek ugyanis az a hivatásuk, hogy gyakran változó jogi és közgazdasági viszonyokat szabályozzanak, változó érdekeket elégítsenek ki és ellentéteket egyenlítsenek ki, mely ellentétek részben az ügy természetében rejlenek, mert minden megadott szabadalom annak a kizárólagos jogokkal felruházott tulajdonosa és a nagyközönség között mindig ellentéteket teremt. Emellett az ipari alkalmazottak találmányai tekintetében szerinte két teljesen ellentétes érdek áll szemben egymással; a tőke és a munka, a két nagy nemzetgazdasági tényező. A tőkét képviselő csoport, a nagyvállalatok felfogása szerint az alkalmazott köteles minden erejét a vállalat szolgálatába állítani, ezért az alkalmazott találmányának is a vállalatot kell megilletnie, mivel különben az alkalmazott éppen a vállalatnál nyert tudása és tapasztalata révén létrehozott találmányával meg nem engedhető konkurrensként léphetne fel. A munkát képviselő csoport ezzel szemben - mondja Schuster - azt tartja, hogy az alkalmazott egész munkaerejét a vállalat szolgálatába állítja ugyan, de nem a gondolatait és egész személyi11
