Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2004 (109. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 1. szám - Technikatörténet. Longa Péterné: Egy magyar író találmányának sorsa regényben elbeszélve, avagy egy biciklifék története
Egy magyar író találmányának sorsa regényben elbeszélve, avagy egy biciklifék története 59 bálhassa: valóban várakozásának megfelelően működik-e találmányának tárgya. „Megint csak zárt ajtók mögött összesrófoltam a fékemet. Ráillesztettem a kerékre. Megfelelt. Most dűlj bele! Vékonyabb vaslemezt kerestem, hogy két kis egyforma darabot fűrészeljek le belőle. De nem akadtam kellőre. Hát rézből csináltam meg. ... Két-két lyukat daráltam kis amerikáneremmel a lécek végébe. Vágtam megfelelő csavarmenetet és kerestem hozzá anyacsavarokat. Már készen is állott az új fék. ... ... valami erős bakancs csapló vagy éppen gitár-húr volt az első huzal, amit a fékről a kormány közepére, majd onnan a kallantyúra vezettem és ráerősítettem. Azzal amennyi hely volt a körölésre a műhelyben, indultam neki a géppel, hogy a féket kipróbáljam. A sikertől szó szerint leszédültem a gépről. Magam alkotta fékem nemcsak hogy megállította a kereket, de pontosan annyira mérsékelte forgását, amennyire markom nyomása akarta a kallantyún. Ha pedig erőszakosan, hirtelen nyomtam a kallantyú szárán? A kerék szinte halálmerevségbejutott. Jelen pillanatban is átrobog rajtam az izgidat, amikor itt beszámolok erről a pillanatról. ” Tehát bebizonyosodott, hogy az ötlet jó, megvalósítható, a fék kiválóan működik. Hogyan lehetne ebből pénzt csinálni? Ezen töpreng hősünk. „ Ha az én fékem anyaga biztosabb is, kevesebb is, könnyebben javítható, pótolható, mint a világszabadalom bonyolult rugórendszere? Akkor ezt szereltetik vagy szerelik gépeikre. Ha az én fékem szépen odalapul a géphez, nem kunkorodik, nem akad mindenbe? Akkor ez játszva kiszoríthatja hatalmas vetélytársát. Tehát ezt a találmányt mind a közjó érdekében, mind a magam dicsőségére és hasznára, sürgősen értékesíteni érdemes. De hogyan és hol köll az ilyesmit sikerrel elkezdeni? ” Tersánszky nem várt akadályokba ütközik. Először „Éber József visszavonult kerékpárbajnok és bicikli-kupec ” tanácsát kéri, aki ugyan a fékről mint műszaki konstrukcióról elismerően nyilatkozik, mégsem bízik abban, hogy sokan vevők lennének rá. Azzal érvel, hogy az emberek az ismert cégek gyártmányait keresik, kísérletezni nem hajlandók, bizalmatlanok az új, ismeretlen dolgokkal szemben. Szerinte összeköttetés és tőke nélkül nem megy... Ezután Tersánszky a már említett műlakatost környékezi meg, hogy vágjon bele ennek a filléres, de nagyon célszerű alkatrésznek a gyártásába, ő, mint alkotó legfeljebb „ valami kis percenttel” kívánna benne lenni az üzletben. De az öreg szaki bizalmatlan annak ellenére, hogy semmiféle beruházásra, anyagbeszerzésre nem lenne szükség. Az író nem csügged, hanem egy másik ismerőséhez fordul, egy gépészmérnökhöz, aki kijelenti, hogy „ ebben a kis találmányban igenis van ipari és kereskedelmi lehetőség. ” Egyszersmind vállalja, hogy megpróbálja saját gyárának fölajánlani a találmányt. Pontos szöveggel, szakszerű rajzokkal látja el a beadványt, de „az igazgatóság ridegen elutasította a tervezetet rajzostul, mindenestül. ... Indoka egyszerűen az volt, hogy ... teljesen kezdetleges tákolmány és egyébiránt is a kétkarú emelő teszi vázát, ez pedig már ősidők óta nem szabadalmi tárgy. ” Tehát a potenciális gyártó a találmány újdonságát vitatja - meglehetősen megalapozatlanul. A gépészmérnök „kinyilatkoztatása” szerint „ az igazgatóság döntése gazság és butaság! ...tőled leszólják és elutasítják a találmányt, aztán egy idő, egy év múlva, hamarabb is, más néven megjelennek vele ”. Magyarán: ellopnák, hiszen szabad préda, nem áll oltalom alatt. Minderre Tersánszkyt - aki időközben még fejlesztette, tökéletesítette is találmányát-„Névtelen Tanácsadója”, egy jogász döbbenti rá. ,JJát ha van valami vagyontárgyam, amit védenem kell, mert saját ötletem alkotta, és az ötlet a legbecsesebb magántulajdon, míg nyilvánosságra nem kerül, hogy aztán számomra Csáki szalmája váljék belőle és másoknak haszon ... így összevetve mindent miért nem fordulok vele gyorsan közvetlen ahhoz a hatósághoz, ami a vagyontárgyamat megóvja nekem ? Miért nem futok lóhalálba vagy kerékpártörésbe a Szabadalmi Bírósághoz? Nemhogy lármázni kell valakinek az ilyesmiről, nemhogy mutogatni kell, hanem megnémulni, titokban tartani és nem csalárd vagy gyámoltalan eleven tanúkat toborozni körűié, de tárgyi bizonyítékot teremteni róla, minél többet, fényképet, rajzot, leírást és kérvényt mellé felzettel és iktatni az aktát a Szabadalmi Hivatalban és kikérni az iktatóból a hivatalos pecséttel ellátott ügy számot, bele a tárcába ... Ez az eljárás! ...Már eltökéltem, hogy másnap, a hivatalos óra kezdetére a Szabadalmi Hivatalba indulok. Névtelen Tanácsadóm ráeszméltetett, hogy ezt kell tennem. ” A Szabadalmi Hivatalban Tersánszky ügyfélszolgálatunk ősénél, a „ Fölvilágosítás ” feliratú szobában egy „ idősebb, régivágású bácsi"-tói szakszerű felvilágosítást kap a beadvány pontos elkészítését illetően; arra is felhívják a figyelmét, hogy ügyvivőhöz is fordulhat segítségért. Sőt, a találmány „menedzselését”, értékesítését illetően még egy hasznos tanácsot kap: „Más útja ennek? Hogyne volna! Közvetlen a gyártóhoz fordulni a találmánnyal. Az aztán a legbiztosabb. Ha ön magával a gyártóval egyezik meg és ő jár utána a találmány értékesítésének? Ez a legrövidebb és legcélravezetőbb út, kérem!" Ez az elgondolás olyan egyszerűnek és logikusnak tűnik, hogy az író azonmód felkeresi a Csepel Művek képviseletét, hiszen nyilvánvaló, hogy „ ennek az üzemnek( a gyártónak) köllene fölajánlanom a külföldi, költségesebb szabadalma helyett az én olcsóbb, egyszerűbb és bizonyára beválóbb gépalkatrész újításomat”. Igazsága tudatában az illetékes osztályvezetőnél rögtön a lényegre tér, és az utcán, működés közben akaija bemutatni találmányát. Hideg zuhanyként éri a visszautasítás: a zseniális alkotmányt senki sem akarja megnézni, annak elbírálásával egy szakbizottság foglalkozz na majd valamikor, beadvány, rajzok, kérvény alapján, hiszen „mindennek van hivatalos útja. Attól eltérni nem lehet”. Tersánszky érzékenysége felnagyítja, sértéssé fokozza az elodázott válaszadást, az érdektelenséget: „-Kegyed iparos? — Az vagyok! — biccentettem hazugul. Mert már tudtam, hogy ezzel az emberrel szögletre nem jöhetek. Azt a szót, hogy iparos, nagyon szelíden, nagyon nyugodtan ejtette ki, de valami olyan csendült ki nekem belőle, mintha azt kérdezné: kegyed világfölforgató, kegyed rendszerellenes, kegyed üzem-romboló, kegyed veszedelmes közellenség? ”
