Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2004 (109. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 2. szám - Válogatás a szerzői jogi szakértő testület szakvéleményeiből
Válogatás a Szerzői Jogi Szakértő Testület szakvéleményeiből 65 puló számítás szerint - évente összesen mintegy 100-110 millió forint kiadás terhelné a Műsorszolgáltatási Alapot.” B) Az eljáró tanács megállapítása a Szjt. 28. §-ának (2) bekezdése szerinti díjigény jogi természetéről: a BUE 11 bis cikke (2) bekezdésén alapuló törvényi engedélyhez kapcsolódó „méltányos díj”-ra való igény A miniszteri indokolás fent idézett részei kellően alapos módon tükrözik a felkérés tárgyát képező „must carry” továbbközvetítésekre vonatkozó jogi helyzetet a nemzetközi egyezmények és az acquis communautaire szintjén, s megfelelő támpontot adnak az Szjt. 28. §-ának (6) bekezdésében foglalt szabály jogi természetének a megítéléséhez. Ezzel kapcsolatban, az I. részben foglaltakat is összegezve, a következőket állapítja meg az eljáró tanács. a) Nincs olyan nemzetközi szerzői jogi norma, amelyből olyan egyértelmű kötelezettsége lenne hazánknak, hogy a „must carry” kábeltelevíziós programelosztásra is kiterjessze a díjfizetési kötelezettséget. E szempontból elsősorban a BUE 11 bis cikke (1) bekezdésének (ii) pontja irányadó. E rendelkezés szerint a szerzői jogok tulajdonosának kizárólagos joga az, hogy engedélyezze a (rádió vagy televízió útján) sugárzott művének a közönséghez való vezetékes közvetítését, amennyiben az ilyen közvetítést az eredeti sugárzó szervezettől eltérő szervezet végzi. Mint ahogy a miniszteri indokolás rámutat, van számos tagországa a Berni Uniónak, amely a „must carry” továbbközvetítések esetében nem ismer el egy ilyen külön jogot. Ezek az országok abból indulnak ki, hogy az eredeti sugárzott programok tekintetében a BUE 11 bis cikke (1) bekezdésének (i) pontjában rögzített sugárzási jog alapján már eleve annak figyelembevételével történik meg a jogosítás a szerzői jogok tulajdonosai részéről, hogy a sugárzott programokat ahhoz a közönséghez közvetítik, amelyhez a „must carry” kötelezettség alapján vezetékes úton is hozzáférhetővé kell tenni azokat. A „must carry” programelosztók lényegében az eredeti sugárzó szervezet javára kötelesek eljárni; azok tevékenységét teljesítik ki; így csak formálisan lehet arról beszélni, hogy az eredeti sugárzó szervezettől eltérő szervezet általi felhasználásról van szó. A felhasználás köre nem bővül, ugyanazok a müvek, ugyanakkor, ugyanolyan formában és ugyanahhoz a közönséghez jutnak el; ezért indokolatlan, hogy a jogtulajdonosok még egyszer jogosítsák mindezt, s különösen, hogy további díjigénnyel lépjenek fel. Ugyanakkor a Berni Unió más tagországai a l\bis cikk (1) bekezdésének (ii) pontját úgy értelmezik, hogy hiába az eredeti sugárzó szervezet számára már egyszer megadott jogosításnak megfelelően járnak el a vezetékes „must carry” programelosztók, mégis az eredeti sugárzó szervezettől eltérő szervezetekről van szó, s igy úgy látják, hogy a rendelkezés szó szerinti értelmezése alapján a „must carry” programelosztásra is indokolt kiterjeszteni a jogtulajdonosok jogait. b) Nincs külön norma az acquis communautaire keretében, amely a „must carry” programelosztás szerzői jogi szabályozására vonatkoznék. Harmonizálás hiányában az Európai Unió tagországai is épp olyan megosztottak abban a tekintetben, hogy a fent jelzett két értelmezési lehetőség közül melyiket válasszák, mint a Berni Unió többi tagországa. Az eljáró tanács nem vállalkozhatott egy, az összes uniós tagországra kiteijedő részletes összehasonlító tanulmányra (annál is inkább, mert a jelen ügyben ez nem szerepel közvetlen kérdésként), de egyes, könnyebben hozzáférhető forrásokból elegendő adat állt rendelkezésére ennek a megállapításnak a megerősítésére; hisz például Ausztria [a szerzői jogi törvény 17. cikkének (3) bekezdése], Írország (a szerzői jogról és a szomszédos jogról szóló törvény 103. cikke) és az Egyesült Királyság (a szerzői jogról, az ipari mintákról és a szabadalmakról szóló törvény 73. cikke) törvényei egyértelműen a szabad felhasználások körébe sorolják a „must carry” vezetékes műsorelosztást (s azt, hogy ebben a tekintetben nem történt elmozdulás az Európai Unión belüli harmonizálás irányában az mutatja, hogy például az ír törvényt az említett rendelkezéssel 2000-ben fogadták el). c) Az Szjt. esetében a törvényhozó tehát a kétféle lehetséges, és a nemzeti törvények szintjén egyaránt alkalmazott értelmezés közül a szerzői jogok tulajdonosai számára kedvezőbbet választotta. Ez természetesen — a nemzeti elbánás kötelező elvéből következően - azt is jelenti, hogy a magyar szerzői jog alapján azoknak az országoknak a jogtulajdonosai számára is fennáll a díjigény, amelyekben a magyar szerzők nem élveznek ilyen díjigényt. d) A miniszteri indokolásban foglalt levezetésből az is világosan kitűnik, hogy az Szjt. 28. §-ának (1)—(3) bekezdésében szabályozott jog és e § (6) bekezdésében foglalt díjigény jogi természete eltérőként ítélhető meg. Az (1)—(3) bekezdésben foglaltak egy eredetileg kizárólagos jogként megfogalmazott jog kötelező közös jogkezeléséről szólnak, míg a (6) bekezdés az Rtv. 117. §-ával összevetve törvényi engedély létére utal. Az utóbbi rendelkezésekből azért lehet következtetni törvényi engedély fennálltára, mert továbbra is hatályban van az Rtv. 117. §-ának (1) bekezdése, amely nem csupán engedélyt ad a kábelhálózatok számára a sugárzott közszolgálati műsorok elosztására, de kötelezi is azokat arra. Az Szjt. 28. §-ának (6) bekezdése csak díjfizetési kötelezettséget ír elő erre az esetre. Miután a törvényi engedély (és kötelezettség) már megvan, nincs arról szó, mint a 28. § (2) bekezdésében; nevezetesen arról, hogy a szerzői jogok tulajdonosainak a hozzájárulását csak akkor lehet megadottnak tekinteni, ha a továbbközvetítői szervezet a megállapított díjat befizette. Az engedély megvan, csak éppen díjat kell fizetni - éppen ez a törvényi engedély lényege. e) A BUE 11 bis §-ának (2) bekezdése lehetőséget ad a BUE-ben részes országoknak, hogy e § (1) bekezdésében megjelölt jogok (ideértve természetesen a sugárzott művek továbbközvetítésére vonatkozó jogot is) gyakorlására feltételeket írjanak elő. Annak előírása, hogy egy ilyen jog csak közös jogkezelés útján gyakorolható, nyilvánvalóan az adott jog gyakorlására vonatkozó feltétel. Azonban a BUE revíziós értekezleteinek a jegyzőkönyveiből kitűnik - s ennek megfelelően a bekezdés egységes értelmezése az - hogy annak alapján törvényi engedély (vagy kényszerengedély) is bevezethető. f) Miután a Rtv. 117. §-ának (1) bekezdéséből és az Szjt. 28. §-ának (6) bekezdéséből az tűnik ki, hogy a vitatott esetben törvényi engedélyről van szó, megjegyzendő az is, hogy a törvényi engedély esetén fizetendő díj tekintetében a