Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2001 (106. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 6. szám - Hírek, események
Hírek, események 71 tek. Ezek a gyárnak nemsokára hírnevet szereztek, messze vidékről jöttek szekerekkel a kereskedők, s mi vei a gyárat nehéz hegyi úton lehetett elérni, kialakult az egyeseknek jó pénzt hozó kisegítő fuvarozás. Vállalták a szekereknek a gyárba, és onnan a teherrel a faluba szállítását. A gyárnak voltak magyarhermányi, baconi, baróti szerződött fuvarosai. Ezek megszabott áron, utólagos elszámolással átvettek egy rakomány portékát, aztán ki-ki a maga választotta útra indulva adta el. Eljártak Kolozsvárig, mások Moldvát, Plojest, Bukarest környékét járták és jó keresettel jöttek haza. Az 1848-as szabadságharc a gyárat teljes üzemben találta. A régebbi kiadású térképeken Magyarhermánytól északkeletre bányaüzemet jelző kalapács ábrát látunk ezen felirattal: „Bodvaj - Gábor Áron kohója”. Zakariás idejében évente 1000 mázsa vasat termeltek, mely vas nagyon jó az öntvényekhez. Az agyagfalvi gyűlés ideje alatt elterjedt a hír, hogy a fegyverkező szászok a magyarhermányi vasgyárban ágyúkat öntettek. Kikérdezve a hermányi katonáknak nem volt tudomásuk a szászok bodvaji járásáról. Dániel Gábor bardoczszéki királybíró kormánybiztos megbízatást kapott, hogy kutassa át a hermányi gyárat, és ha idegen rendelésre öntött ágyúkat vagy más hadifelszerelést talál, kobozza el, ha pedig a hír valótlannak bizonyul és a gyárnál vállalnák, hogy ágyúkat tudnának önteni a székely sereg számára, akkor rendeljen ágyúkat. Dániel Gábor emlékirataiból tudjuk meg, hogy néhány értelmes székely katonával átkutatták a magyarhermányi Zakariás-vasgyárat, hátha valamelyik zugában meg lehetne találni az ágyúkat. „Embereimet kisebb csapatokba osztottam és megbíztam a gyár különböző részeinek az átkutatására, figyelmeztetvén arra, hogy ne nyúljanak egy darab vashoz sem, mert nekünk feladatunk csakis a hír szerinti ágyúk utáni kutatás. Már csak ez a puszta hír is ellenszenvet keltett a gyár iránt, másfelől ismertem a vas iránti előszeretetüket, nem volt felesleges az intés - ritka volt akkor a vaspántos szekér, hanem csak fakó fatalpú kerék, melyek a kövezett utakon hatszögletűvé váltak.” Akkor a szekérkerékre a ráfot nem egy karikába forrasztva húzták fel, hanem a hámorban vert 67-70 cm hosszú singvasból 4 darabban singszeggel szegezték. Idegennek rendelt ágyút nem találtak, de „a Nagy Imre alezredes vezénylete alatti tábor számára 6 ágyút rendeltem” írja id. Dániel Gábor „Önéletírásom 1824-1902” című munkájában. Az ágyúk öntését Gábor Áron berecki asztalosmester elvállalta: „Gábor Áron vagyok Bereckből, kiszolgált tüzér káplár, jelenleg asztalosmester. Katonai szolgálatom alatt saját szorgalomból tüzérségi ismereteket szereztem, az ágyúknak tökéletes ismerője vagyok, az ércvegyítést és öntést is értem, ha a tisztség megbízást ad, vállalkozom a magyarhermányi vasgyárban ágyúk öntésére. Ha meg lehetne nyerni Kis János harangöntő uramat, vele szeretnék dolgozni.” Benedek Elek cikke nyomán a Vasárnapi Újságban (1923): „és mégis öntötték a két darab 6 fontos ágyúcsövet, amelyeket ki is próbáltak és 552 ágyúgolyóval Sepsiszentgyörgyre szállítottak”. 1849 januárjában az osztrákok a gyárat lerombolták. A magyarhermányi hámorosok, Pető Pál, Ilyés Pető Mózes és Zsigmond József mesélt erről a korról nyári vasárnapokon a kiskapu elé kiülve, téli estéken pedig a szabadtüzelő lobogó lángja mellett az összegyűlt szomszédoknak és a feszült figyelemmel hallgató ifjaknak. Ilyés Pető Mózes 1916-ban halt meg - „élő történelemkönyv volt az ifjúságnak”. Zakariás Antal 1852-ben a gyárat helyreállította. Ekkor már a telep egész kis faluvá épült, volt malma, mészárszéke, italmérése, kőkápolnája (3. ábra). A gyár termékeinek a Kárpátokon túl is nagy jelentőségük volt. A háztartáshoz, földműveléshez szükséges árukból minden mennyiséget el tudtak adni. 1867-ben a gyár gazdát cserélt. 3. ábra: Bodvaj, bányásztelep egy 1872-ben készült telekkönyvi rajzon Zakariás Antal a brassói törvényszék jóváhagyásával, 3688 forint vételár feltüntetésével, január 31-én kelt szerződéssel a bányajogosítványokat és a vasüzemet eladta öccsének, telegdi-baconi Zakariás Andrásnak. Zakariás András a kohót és a gyárépületet 1874-ben felújította, modernizálta. A kemence fújtatóberendezését nagyméretű kétrekeszes szekrénnyel cserélte ki, amelyet szintén az újjáépített hatalmas vízikerék tartott üzemben. A gyár épülete alatt nagy raktárt építtetett a készáru és egy asztalosműhely számára, még lejjebb működött a hámori vasverő egy nagyobb és egy kisebb vízikalapáccsal. A telep felett malom és molnárház állt. A különféle ágazatokban dolgozók száma meghaladta a százat, ezeken felül 6-8 szénégető is volt. A gyárban vas, acél, fogaskerék, csapágyak, gépalkatrészek, öntöttkerítések, kályha, üst, fazék és más öntvények, a hámorban különböző méretű singvas, további feldolgozásra rúdvasak, a kovácsműhelyek részére kalapácsok készültek. Csákány- kapa-, lapát- és jókezű mesterektől formába vert kaszagyártás folyt. András később Nagybacon alatt még egy, a Bárót patak vízi erejével működő hámort létesített a bodvaji vas feldolgozására. Ez időre esik Bodvaj-bánya virágkora (1875— 1880). András nagyvonalúan dolgozott, minőségi árut termelt, munkásait jól fizette, de nem volt szerencsés kezű ember. Családi gondjai is voltak és csődbejutott. 1884- ben Románia lezárta határait az erdélyi kivitel előtt. A gyár termékeit mind nehezebben tudták eladni, így a nagy adósság miatt Zakariás András még abban az évben eladta a bányát Lántzky Sándornak a lövétei, szentkeresztbányai vasmű tulajdonosának. Lántzky Sándor, amíg a gyár a kezén volt, semmi újabb befektetést nem eszközölt. Az ott lakók kérésére kevesebb fizetés mellett is még üzemeltette a gyárat és a hámort.
