Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2001 (106. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 6. szám - Hírek, események
70 Hírek, események Kakukkhegy déli lejtőjén, a Paphomlok felett, a mezővárosi puszta szélén beomlott gödöraknák találhatók, de azok újkori keletűek, nagyszüleim elbeszéléseiből tudok róluk. Azokban az aknákban a híres kakukkhegyi vascsillám (hematit vagy szpekuralit) villogó lemezkéit kutatták, amelyről annak idején az a hit járta, hogy gyémántot találtak. A hematit a vörös vasérceknek igen szép, lemezekben kristályosodott formája, mely éppen a Mezőhavason talált ritka szép darabról lett híres nemcsak itthon, hanem a külföldi szakirodalomban is. Az 1600-as évek elején vagy még régebben működtek azok a hermányi kis vasolvasztók, amelyek helyei és salakdombjai a falu felett még ma is nagyon rosszul, de láthatók. Ezek a kis kohók kőből rakott és belül agyaggal bélelt kemencék voltak, amelybe berakták a faszenet, reá a vasércet és az alján levő cső alakú nyíláson lábbal hajtott fújtatóval tartották a tüzet a kellő fokon. Olvadás után a gázlyukacsos vasat csak úgy lehetett kiszedni, hogy a kamrát szétbontották, a vastömbről a salakot leverték, vízi kalapáccsal tömörítették, rudakra verték, hogy alkalmas legyen további feldolgozásra (ezt a munkások libasomak nevezték). Az érc egy részét Kihágó alsó teraszán gödöraknából gyűjtötték össze. Anyaggyűjtéssel nem csak a hámorosok foglalkoztak, hanem mások is, s pénzért vagy részes olvasztásra a kohóhoz szállították. A falu felett egymástól kis távolságra három ilyen kis hámor működött, a Baráti patakból kivezetett víz által működtetett kalapácsokkal. Létesítésük ideje nem ismeretes, s mivel a felső a Kihágó orránál, a földesúri birtokon volt, a szájhagyomány szerint a vargyasi a Dániel családé, a középső a magyarhermányi Máthé és Lőrincz családoké volt. Az utóbbi még az első világháború idején jó állapotban volt, a vízárok, a kemence melletti salakdomb arról tanúskodott, hogy ez volt a legtovább működésben. A kis kohókban gyártott és homokban feldolgozott vas magas értékét mutatta, hogy a különféle vasáruk mellett kaszákat is készítettek. A Huszár Pető testvérek hámora bérbe volt adva Posgi Ferenc nevű idegen bérlőnek, aki egy szép napon elszámolás nélkül odébbállt, az ellene indított kereset 1666. évi falubírósági jegyzőkönyve alapján tudunk a hámor ügyéről. Egyházunk anyakönyvében szintén találunk a hámorra utaló adatokat. 1815. február 15-én van bejegyezve: „Kereszteltem Miklós Hámorosnak Sárát.” Egy 1830-ban kelt szerződés írja, hogy Huszár Pető testvére a hámor helyére vízifűrészt építtetett, melyhez 1843-ban többen is társultak. A Máthé, Lőrincz családok hámora a bodvaji üzem beindulása után szűnt meg, helyébe társulási alapon malmot építettek. A bodvaji vastermelés kezdeti idejéről 1628-ból van a legrégibb írásos említés. Benedek Elek így emlékszik: „Györgykovács mellett van a Bodvaj nevű vasbánya, amely sok száz esztendővel ezelőtt egy György nevű kovácsé volt. Az ő nevét örökítette meg egy több száz holdas terület.” Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol családomnak is és másnak is a legtöbb erdei kaszálója van. Benkő József bardoci történész azt írja, hogy a magyarhermányi vasmű 1720-ig működött, ekkor felhagyták. 1768-ban kezdték újra, de nem tudni, hogy másodszor mikor szűnt meg működni; Benkő József megemlíti, hogy a magyarhermányi bánya a torockóihoz hasonló minőségű vasat ad, ha kellő módon dolgozzák fel. A neves földtani szakértő, dr. Bányai János tollából származik még egy írás 1941-ből, a magyarhermányi vasgyárral kapcsolatosan: „Ez a már elcsendesedett hely különben is nevezetes hely lett az 1848-as önvédelmi harc eseményei által is. Itt öntötte Gábor Áron az ágyúkat, egész egyszerű kisiparos módon felvette ezekkel a primitív készítményekkel a versenyt a bécsi arzenál ágyúival.” Az általunk ismert bodvaji üzemet az örmény származású gyergyószentmiklósi Zakariás Antal létesítette. Zakariás Antal képzett bányaszakértő, kiváló szervező és üzletember volt, akit munkásai a maguk körében „Werkes” névvel ruháztak fel (Werk = mű, munka németül). Zakariásnak még egy bányaművé volt üzemben, Csíkszentdomokos felett, a Bálán havason, ahol az erdélyi főkormányszék rézhámorát bérelte, ugyanis a rézművet a Gubemium tisztviselői ráfizetéssel igazgatták, emiatt 1811-ben évi 5000 forintért bérbe adták a Zakariás családnak. A rézműben dolgozó munkások egyike, a kisbaconi Gál Samu hívta fel Zakariás figyelmét a bodvaji hámorra. A B alánbányára szállított anyag kohósítása kitűnő eredménnyel járt. Zakariás a helyszín megtekintése után elhatározta a bánya megnyitását és a vasmű felépítését. Megszerezte a bodvaji bányamező alszíni tulajdonát, amely a gyulafehérvári törvényszéknél mint bányabíróságnál így van bejegyezve: „Grubenleken auf Eisenstein S. Antoni mit 3 groten Felder-jeder zu 3528 klaufter S. Szentgyörgy bezirk in M. Hermány Ortstgebirt, Eigenthümer Anton Zakariás” (2. ábra). 2. ábra: a bodvaji vashámor és környékének makettje (a diákkör egyik tanulójának munkája) Megvette Fekete hegyben a faszénégetéshez szükséges bükkfát, ezért baksánként fizetett. Zakariás sok magyarhermányi családnak jótevő angyalként jött, a beinduló munkákból addig nem ismert jó pénzkeresetet hozott. Pető Mózes, aki az első kapavágástól az 1849. januári osztrák lerombolásig ott dolgozott, elmondta, hogy a különféle munkáknál 60-70 ember dolgozott, akiknek Zakariás jól fizetett. Az építkezés 1829 tavaszán kezdődött, 1831 -ben szállt fel az első füst a kemencéből. Zakariás bányász, kohász szakmunkásokat Balánbányáról telepített: Timcsák, Szkotár, Kulik, Podráczky csehszlovák, Bruder, Hausier, Tischler, Eiben, Hein felvidéki, Zipsler német, Kaláka felcsíki székely. A gyárban és hámorban a nagy keresletnek örvendő rúd- és singvasat, ekevasat, üstöt, fazekat, mozsarat, csákányt, lapátot, ásót és más közszükségleti tárgyat készítet
