Iparjogvédelmi Szemle, 2000 (105. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 6. szám - Tanulmányok. Dr. Ficsor Mihály: Két ügy: iparjogvédelem alkotmányossági nézetben
12 Dr. Ficsor Mihály állandó - alkotmánybírósági joggyakorlatot legutóbb a 27/1999. (IX. 15.) AB határozat és a 39/1999. (XI. 21.) AB határozat foglalta össze. A diszkrimináció vizsgálatának előkérdése, hogy a megkülönböztetés egymással összehasonlítható alanyi körre vonatkozik-e, hiszen az államnak joga és egyben kötelezettsége is, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye a személyek között ténylegesen meglévő különbségeket. Bár az Alkotmány 70/A §-ának (1) bekezdése szövegszerűen csak az emberi, állampolgári jogok tekintetében tiltja a hátrányos megkülönböztetést, a tilalom - ha a megkülönböztetés sérti az emberi méltósághoz való alapvető jogot - kiterjed az egész jogrendszerre. Az alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek közötti hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes. A polgári jogi jogalanyok között a vagyoni jogviszonyok körében tett megkülönböztetés mindazonáltal — ha kellő súlyú alkotmányos indok hiányában valósul meg — alkotmányellenes. Függetlenül attól, hogy az anyagi és az eljárási jog határán elhelyezkedő iparjogvédelmi jogintézménnyel (az elsőbbséggel) kapcsolatos jogok is olyan vagyoni jogoknak minősülnek-e, amelyek - egyebek között a 17/1992. (III. 30.) AB határozat és az 53/1992. (X. 29.) AB határozat alapján - részesednek a vagyoni jogok alkotmányos védelmében, azaz még ezt feltételezve is, határozottan állítható, hogy az uniós elsőbbség szabályainak az Rsztn. 20. §-ával összefüggésben való érvényesítése nem eredményez indokolatlan megkülönböztetést, alkotmányellenes különbségtételt a szabályozás címzettjei között. Ennek alátámasztására a következők szolgálhatnak. a) Az uniós elsőbbség PUE-beli szabályai nem zárják el a belföldieket attól, hogy külföldön tett alapbejelentésükre alapítsanak elsőbbségi jogot az utóbb saját hazájukban tett bejelentés kapcsán. Ez ugyan nem tipikus (hiszen az uniós elsőbbség intézménye éppen a külföldi oltalomszerzés gyakorlati nehézségeinek enyhítését célozza), de elvileg nem kizárt. Az uniós elsőbbség érvényesítése tehát semmiféle különbségtételt nem eredményez belföldiek és külföldiek között. Másfelől nem tartoznak azonos szabályozási körbe, nem sorolhatók egymással összehasonlítható alanyi körbe az uniós elsőbbségi igényt érvényesítők azokkal, akik ilyen igényt nem érvényesítenek. Ha az uniós elsőbbség kedvezménye megilletné azokat is, akik ilyen elsőbbséget az előírt szabályok szerint nem igényelnek, az uniós elsőbbség jogintézménye értelmét vesztené. Az uniós elsőbbség tekintetében a belföldiek és a külföldiek azért sem tartoznak azonos szabályozási körbe, vagyis azért sincsenek azonos vagy egymással összehasonlítható helyzetben, mert az uniós elsőbbség rendeltetése a külföldi oltalomszerzés gyakorlati nehézségeinek (fordítás jogi képviselő megbízása, a külföldi jog megismerése, a bejelentést megelőző piackutatás stb.) enyhítését célozza. Belföldi bejelentő belföldön értelemszerűen nem ütközhet a külföldi oltalomszerzés gyakorlati nehézségeibe. b) Nemcsak - a tipikus jogérvényesítési helyzet szerint — külföldi bejelentők érvényesíthetnek uniós elsőbbségi igényt Magyarországon, hanem a Párizsi Unióhoz tartozó országok bármelyikében gyakorolhatják uniós elsőbbségi jogaikat a magyar bejelentők is. c) Ha az uniós elsőbbségi jognak az Rsztn. 20. §-a (1) bekezdésével összefüggésben való gyakorlása különbségtételt is eredményezne a szabályozás címzettjei között, akkor sem számítana ez a különbségtétel önkényesnek, hiszen az uniós elsőbbség minden esetben (tehát az Rsztn. 20. §-ának alkalmazási körében is) tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indokra sőt, kellő súlyú alkotmányos indokra vezethető vissza. A PUE-nek Magyarország részese, az egyezmény legutolsó szövegét az 1970. évi 18. törvényerejű rendelet hirdette ki hazánkban. Az uniós elsőbbségi jog a PUE 4. cikkén alapuló, ún. egyezményes minimum jogosultság, amely az unió hatálya alá tartozókat feltétlenül megilleti a részes államokban [a 2. cikk (1) bekezdéséből következően a nemzeti elbánás elve is csak az egyezményes minimum jogosultságokon, előnyökön túlmenő jogokra és előzményekre vonatkozik]. Az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést sértené, ha a PUE 4. cikkének alkalmazását az Rsztn. 20. §-ával összefüggésben korlátoznánk vagy kizárnánk. III. A „túlélő" védjegyek ügye 3.1. A Vt. 117. §-a (1) bekezdése értelmében a Vt. 1997. július 1-jén lépett hatályba, rendelkezéseit [a 117. § (2) bekezdésében szabályozott kivétellel] csak a hatálybalépést követően indult eljárásokban lehet alkalmazni. Az MSZH a Vt. 117. §-a (1) bekezdésének alkalmazásában a Legfelsőbb Bíróság végzéseiben is tükröződő jogértelmezést*^ követi. Az MSZH e végzések meghozatalát megelőzően is következetesen azt az álláspontot képviselte és érvényesítette hatósági joggyakorlatában, hogy a Vt. 117. §-ának (1) bekezdése alapján a Vt. hatálybalépését követően indult védj egy törlési eljárásokban a Vt. anyagi jogi és eljárási jogi rendelkezéseit kell alkalmazni függetlenül attól, hogy a védjegyet a Vt. hatálybalépését megelőzően (vagy azt megelőző elsőbbséggel) jelentették be, illetve, hogy a védjegyet akár már a Vt. hatálybalépése előtt lajstromozták is. Mindez egyértelműen következik a Vt. 117. §-ának (1) bekezdéséből, amit a következő megjegyzések támasztanak alá. a) A Vt. e szabálya a védjegyügyekben folyó valamennyi eljárásra vonatkozik, köztük a törlési eljárásra is. b) A Vt. 117. §-ának (1) bekezdése nem csupán a Vt. eljárási szabályainak alkalmazását írja elő, hiszen ez a szabály a Vt. valamennyi irányadó - akár eljárási, akár anyagi jogi - rendelkezésének az alkalmazását megköveteli (ezt fejezi ki a normaszövegben a Vt. „rendelkezéseire” való - megszorítás, jelző nélküli - utalás). Egyébként is természetszerű, sőt, szükségszerű, hogy valamely eljárásban sohasem csupán eljárási szabályokat alkalmaznak, hanem anyagi jogi rendelkezéseket is. A Vt. 117. §-ának (1) bekezdése azért sem célozhatta csupán az eljárási szabályok alkalmazásának megkövetelését, mert az iparjogvédelem területén kevéssé vagy egyáltalán nem választhatók külön az eljárási jogi szabályok az anyagi jogiaktól. A Vt. 117. §-ának (1) bekezdése alapján tehát a Vt. hatálybalépését követően indult törlési eljárásokban a Vt.-nek mind
