Iparjogvédelmi Szemle, 2000 (105. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 6. szám - Jelentés a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás felülvizsgálatával foglalkozó munkacsoport tevékenységéről és következtetéseiről
Jelentés 3 szolgálati találmányok egy részének e szűkebb kategóriába való besorolása milyen jogkövetkezményekkel járhatna. Maga után vonhatná-e pl. azt, hogy a feltalálót ilyen találmányok után nem illetné meg díjazás a találmány hasznosítása, azaz az Szt. 13. §-a (2) bekezdésének a) pontjában szabályozott értékesítési mód esetén, és díjazás csupán a más részére adott licencia vagy az átruházás [azaz a 13. § (2) bekezdésének b) és c) pontja] alapjánjáma? Vagy esetleg e speciális szolgálati találmánytípus nevesítése csupán a díjazás mértékében eredményezne további különbségtételt? A munkacsoport e kérdésekre nem talált kielégítő és megnyugtató választ, ezért középtávon további vizsgálódást javasolt e külön kategória bevezetésének lehetőségéről és szükségességéről. A munkacsoport több tagja is óvatosságra intett és jelezte aggályait azzal kapcsolatban, hogy a munkaviszonyban létrehozott találmányok újabb - a szolgálati és az alkalmazotti találmány mellett immár harmadik — kategóriájának bevezetése mennyiben segítené elő a biztonságos jogalkalmazást, az említett találmányok jogi minősítésével összefüggő szilárd, kiszámítható joggyakorlat kialakulását. 3.2. A munkacsoport részéről megvizsgált kifogások között szerepelt az is, amely szerint számos feltaláló követelte az érintett nemzetközi vállalattól a szabadalmazott találmány hasznosítását, holott a vállalati összérdek más technológia alkalmazását igényelte volna. E kifogással kapcsolatban a munkacsoport elvi éllel mutat rá arra, hogy a munkáltatót sem a hatályos jog (az Szt.), sem a korábbi jogszabályok alapján nem terheli, nem terhelte a szolgálati találmány hasznosításának (vagy - szélesebben — értékesítésének) kötelezettsége. Bár a szolgálati találmánnyal való rendelkezés joga- az Szt. 11. §-ának (4) bekezdésében szabályozott esetben - átszállhat a feltalálóra, ez a joghatás nem a szolgálati találmány hasznosításának, illetve értékesítésének elmulasztásához fűzött jogkövetkezmény, és a munkáltató az Szt. 11. §-ának (2) bekezdése szerinti nyilatkozatával e joghatás beállását minden esetben megakadályozhatja. A találmány hasznosításának elmulasztásához - bizonyos feltételek megléte esetén- a szabadalmi jog ugyan kapcsol jogkövetkezményt [lásd az Szt. 31. §-át], de a kényszerengedély kérésének lehetősége fogalmilag, természeténél fogva nem válhat arra szolgáló eszközzé, hogy a szolgálati találmány feltalálója a munkáltatóját a hasznosításra rákényszeríthesse. A hatályos jog alapján egyébként a szolgálati találmány feltalálója díjazáshoz juthat a találmány tényleges hasznosításának hiányában is, hiszen az Szt. 13. §-a (2) bekezdésének a) pontja értelmében a szolgálati találmány értékesítésének kell tekinteni a találmány hasznosításának előnyös piaci helyzet teremtése vagy fenntartása érdekében történő mellőzését is. A munkacsoport ez utóbbi szabály helyes értelmezése érdekében hangsúlyozza: nem elegendő a találmányi díj iránti - e rendelkezésre alapított - igénynek az alátámasztásához pusztán az, illetve pusztán annak igazolása, hogy a munkáltató - bár a találmányt nem hasznosítja — a szabadalmat megszerzi és fenntartja, illetve, hogy a találmányt titokban tartja. Elengedhetetlen az is, hogy minderre piaci előny szerzése vagy fenntartása érdekében kerüljön sor, azaz bizonyítani kell az előnyös piaci helyzet kialakulását, meglétét, és a szolgálati találmány szabadalmazásával vagy titokban tartásával való okozati összefüggését is. Végül - a további félreértések elkerülése végett - a munkacsoport az Szt. 12. §-ának (2) és (5) bekezdésében foglalt rendelkezésekre is felhívja a figyelmet, amelyek lehetővé teszik a munkáltató számára, hogy eltekintsen a szolgálati találmány szabadalmazásától. Szemben az Rszt. alapján korábban fennálló helyzettel, a feltaláló immár - mögöttes bej elentési és eljárási jogosítványok híján - nem kényszerítheti a munkáltatót a megoldás szabadalmaztatására. 3.3. A legsúlyosabb kritika az Szt. 13. §-ának (6)—(9) bekezdésében és 15. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket érte. A kifogások a következők voltak: a) Az Szt. kiszámíthatatlan és bizonytalan viszonyokat teremt a munkáltatók számára, mivel a 13. § (7) és (8) bekezdésében rögzített arányossági követelmény túl általános és a törvény nem ad további támpontokat a díj mértékének kiszámításához. b) Az Szt. minden egyes szolgálati találmányt illetően, minden egyes feltalálóval egyedi tárgyalásra és megállapodásra kényszeríti a munkáltatót, ami indokolatlanul növeli a vállalati költségeket. c) Az Szt. nem veszi figyelembe, hogy a szolgálati találmány a munkáltató és a munkavállaló feltaláló együttes teljesítménye, amelynek értékesítése közös érdek. d) Az Szt. nem tiszteli a munkáltató és a feltaláló közötti szerződést, „nyílt végű” díjazási rendszert vezetett be, amely - a bíróságokra hagyva a végső szót - a díjperek állandó, véget nem érő, rendszeres veszélyének teszi ki a munkáltatókat. A munkacsoport e kifogásokat alaposan megvizsgálta és az alábbi következtetésekre jutott. ad a) A szolgálati találmányokért járó díjazás mértékének meghatározása régi problémája a magyar iparjogvédelmi jogalkotásnak. A probléma gyökerét ott találjuk, hogy a találmányi díj szerződés megkötésére általában akkor kerül sor, amikor az egyik fél - a feltaláló, aki ráadásul tipikusan a „gyengébb” fél - már teljesítette a szolgáltatását: megalkotta és munkáltatójával ismertette a találmányt. E szolgáltatás teljesítését - a találmány ismertetését-nem tarthatja vissza, nem halaszthatja addig, amíg az ellenszolgáltatásról, vagyis a találmányi díjról a munkáltatójával meg nem állapodik; ezt mind a munkajog, mind a szabadalmi jog kizárja. A munkáltatót pedig a szolgálati találmány feletti rendelkezési jog attól függetlenül megilleti, hogy a találmányi díjról megállapodott-e a feltalálóval. Másfelől a találmányi díjszerződések az átlagosnál nagyobb kockázatot hordoznak mindkét fél számára. Mindezt a Legfelsőbb Bíróság is hangsúlyozta az egyik találmányi díjperben hozott ítéletében.* „A találmányi díjszerződések más szerződésekhez képest számos eltérő sajátossággal rendelkeznek. Az eltérés elsősorban abból származik, hogy a feltaláló díjkövetelése általában jövőbeli bizonytalan eseménytől, a szolgálati találmány értékesítésétől függően kerül meghatározásra, és ez önmagában is kockázati elemeket tartalmaz. További sajátosságáé szerződésnek, hogy a szolgálati találmánnyal, illetve az elnyert szabadalommal a jogszabály [Szt. 9. §-ának (2) bekezdése] rendelkezése folytán a munkáltató (a szerződés egyik alanya) rendelkezik, ezért az ellenszolgáltatás (a díj) mértékének meghatározásánál a hagyományos értelemben vett forgalmi értékviszonyok nem jöhetnek szóba ” (BH 1989/227.) A határozat még az Rszt. alapján született.