Iparjogvédelmi Szemle, 2000 (105. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 6. szám - Jelentés a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás felülvizsgálatával foglalkozó munkacsoport tevékenységéről és következtetéseiről
4 Jelentés E körülményekre vezethető vissza két sajátosság is. Egyrészt az, hogy az elmúlt években az e tárgyban hozott jogszabályok különféle kísérleteket tettek az arányos találmányi díj meghatározására. Másrészt az, hogy e jogszabályok abban megegyeztek: a szolgálati találmány feltalálóját megillető díjazással kapcsolatos viták bírósági útra tartoznak; a találmányi díj, vagyis az ellenszolgáltatás mértékéről végső soron a bíróság dönt a szolgáltatás teljesítését (a találmány megalkotását) követően, a szolgáltatás ismeretében, de nem szükségképpen abban a helyzetben, hogy valamennyi későbbi kockázati tényezőt kizárhasson. A szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyes intézkedésekről szóló 11/1983. (V.12.) MT rendelet 4. §-a a találmányi díj mértékének a meghatározásához - növelhető, illetve csökkenthető - „díjkulcsokat” szabott meg (pl. a találmány hasznosítása esetén az öt évi hasznos eredmény nyolc százalékát) és példálózó felsorolást adott a díjkulcsnövelő és -csökkentő tényezőkről. E rendelet 2. §-ának (4) bekezdése is azonban alapvetően a találmányi díjszerződésre hagyta a díj mértékének a meghatározását, miközben a rendelet 1. § -ának (1) bekezdése megjelölte az általános arányossági követelményt (a feltalálót a „hasznos eredménnyel” arányos találmányi díj illette meg). A szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyéb intézkedésekről szóló 77/1989. (VII. 10.) MT rendelet 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a feltalálót az előnnyel és az annak eléréséhez nyújtott feltalálói hozzájárulással arányos találmányi dij illette meg. E § (4) bekezdése pedig úgy rendelkezett, hogy a feltaláló díjazására a munkáltatóval, a hasznosító szabadalmastárssal, illetőleg a jogszerzővel kötött szerződése irányadó; a szerződésben, illetőleg a díjazásra kötelezett fél által alkalmazott általános szerződési feltételekben a rendelettől el lehetett térni. Mindkét előbb említett rendelet alkalmazását elősegítették jogi kötelező erő nélküli dokumentumok. Az 1983- ban kiadott rendelethez irányelveket adtak ki, míg a későbbi rendelethez az Országos Találmányi Hivatal és a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület készített útmutatót. Ez az útmutató is megerősítette: a rendeletnek a díjazásra vonatkozó szabályai csak szerződés vagy általános szerződési feltétel eltérő rendelkezése hiányában alkalmazandók, azaz szerződéspótló, diszpozitív jellegűek (lásd az útmutató 2.2. pontját). Sőt, az útmutató 12.10. pontja arra is rávilágított: a díjazásra vonatkozó rendelkezések diszpozitív jellegére tekintettel olyan szerződés is köthető volt, amelynek alapján a feltaláló - a munkaviszonyból származó jövedelmére tekintettel - külön találmányi díjra nem tarthatott igényt. Az ilyen szerződés megkötésével a feltaláló nem mondott le a díjazás iránti igényéről, hanem a szerződés értelmében olyan mértékű munkabérre volt igénye, amely magában foglalta e díjakat is. Nem volt tehát lehetőség a díjigény kizárására; a rendszeres jövedelemben kimutathatónak kellett lennie az arányos találmányi elismerésnek. Az Szt. a korábbi jogszabályokban is kifejeződő arányossági követelmény alkalmazásához új - a piacgazdaság logikájával még inkább összeegyeztethető-számítási, vetítési alapot adott az ún. licenciaanalógia módszerének bevezetésével. Az Szt. 13. §-ának (7) bekezdése e módszer alkalmazását az értékesítési formák közül a hasznosítás ellenében járó találmányi díj megállapítására vonatkozóan írta elő. Ez a módszer éppen a szubjektív elemeket szűri ki a találmányi díj megállapításából. Nehezen képzelhető el, hogy valamely - munkavállalókat kutatási és fejlesztési céllal is alkalmazó - vállalat (különösen, ha multinacionális vállalatról van szó) ne ismémé vagy ne ismerhetné meg a fejlesztései szempontjából fontos műszaki területen kialakult licenciaforgalmat, hogy ne tudná: e licenciakereskedelemben milyen árakat szabnak. A díjazás mértékének a forgalmi viszonyokra építő meghatározása, azaz az alapvető polgári jogi arányossági követelmény ily módon való kifejezése összhangban van a Ptk. 201. §-ának értelmezésére és alkalmazására kialakult bírósági gyakorlattal is (PK 267. sz., BH 1986/16. stb.). Emellett a licenciaanalógia módszerét alkalmazzák más európai országokban (pl. Németországban) is. Kötött vagy akár csak irányadó díjkulcsok meghatározása- a korábban hatályos hazai jogszabályok alkalmazása során szerzett tapasztalatok szerint—nem bizonyult sem kellően rugalmasnak, sem hatékonynak. Nem is mutatkozik ma valódi igény ilyen „díjkulcsok” bevezetése iránt. A jogösszehasonlítás is azt mutatja, hogy a szolgálati találmányért járó díjazás mértékét az európai országokban ahhoz hasonló általános fogalmak segitségével határozzák meg, mint amelyet az Szt. 13. §-ának (7) bekezdése tartalmaz (még akkor is, ha nem a licenciaanalógia módszerét alkalmazzák). A munkacsoport arra is rámutat, hogy a licenciaanalógia módszerével nem összeegyeztethetetlen az egyösszegű díjazás, hiszen ilyenfajta díjazásra a licenciaszerződések is számos példát mutatnak. Nem szükségképpen - és önmagában biztosan nem - sérti az Szt. 13. §-ának (7) bekezdésében foglaltakat a szolgálati találmány feltalálójának a hasznosítás ellenében, akár a hasznosítás megkezdése előtt megállapított egyösszegű („lump sum”) díjazás. A munkacsoport szerint a licenciaanalógia módszerének alkalmazásával a találmányi díj maximumának előzetes meghatározása is összeegyeztethető, ha a licenciakereskedelmi viszonyok ismeretében bizonyossággal megállapítható a technológiának a piacon elérhető legmagasabb „ára”, értéke. Az előzőek értelemszerűen vonatkoznak az Szt. 13. §ának (8) bekezdésére is, amely a munkáltatóhoz befolyó - tehát konkrét összegként megjelenő - ellenértékből, „vételárból” való részesedést írja elő, ami szintén nem jár kiszámíthatatlansággal . ad b) Számos szerződéskötési „technika” ismert, amelynek révén az egyedi tárgyalásokkal és szerződéskötésekkel együtt járó költség és bizonytalanság egyaránt csökkenthető. Az Szt. 13. §-ának (6) bekezdése szerint a feltaláló díjazására a munkáltatóval kötött szerződése (a találmányi díj szerződés) az irányadó. Ez a szerződés több találmányra is vonatkozhat, illetve több feltalálóval is megköthető, valamint öltheti átalányszerződés formáját éppúgy, mint ahogy létrejöhet a munkáltató által megszabott (pl. belső szabályzat formájában megjelenő) általános szerződési feltételek alapján is. A munkacsoport külön megvizsgálta azt a kérdést, hogy a szerzői jogi felhasználási szerződésekhez hasonlóan, amelyek köthetők jövőben megalkotandó műre vagy mű-
