Iparjogvédelmi Szemle, 2000 (105. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 4. szám - Technikatörténet
Technikatörténet 37 A XIV.(!) századtól kezdve nők is lehettek céhtagok, a XVIII. századtól pedig már tisztségeket is viselhettek. A magyar céhekben majdnem kizárólag özvegyi jogon lehettek tagok a nők. Magyarországon egy 1859-es császári rendelet a céheket ipartestületekké változtatta és kimondta, hogy az iparengedélyek kiadásánál a kérelmező neme szerint nem lehet különbséget tenni. Egyre több lett az iparűző nő. Az ehhez szükséges ismereteket ipariskolákban lehetett megszerezni. Az 1788-ban alapított pesti fonó-szövő iskolát tekintik az első olyan alapfokú intézménynek, amelyben nők szakmai ismeretekre tehettek szert. A XIX. század közepétől már kereskedelmi iskolába is járhattak. 1872-ben megalakult a Nők Iparegylete, amely 1874-ben női ipariskolát nyitott 12., majd a századfordulótól 14. évüket betöltött lányok számára. Ennek három tagozata volt: fehérnemű, illetve felsőruhavarró, valamint kézimunka-készítő. Az 1930-as évek közepén még mindig csak 25 ilyen jellegű iskola volt az egész országban. Ugyanebben az időszakban 8000 körül volt a lány ipari tanulók száma, a fiúkénak negyede. A felsőfokú tanulmányokat illetően még korlátozottabbak voltak a nők lehetőségei. 1895-től járhattak egyetemre, de minden egyes esetben külön miniszteri engedélyt kellett szerezniük. Csak a bölcsész, orvosi és gyógyszerészeti karokra vették fel őket. Alapkövetelmény volt a középiskolai érettségi bizonyítvány, viszont az első női középiskola csak 1896-ban alakult meg. 1903-ban még a bölcsészkaron is csak 10% volt a nők aránya. 1917-ben a minisztertanács királyi határozatot készített elő a nők jogi és műszaki tanulmányaira vonatkozóan, azonban a Monarchia felbomlása miatt ebből semmi sem lett. Az első négy női mérnökhallgató 1918-ban nyert felvételt a Budapesti Műszaki Egyetemre, a polgári demokratikus forradalom idején. A következő években viszont csak a közgazdasági karra vették fel őket. Szomorú visszalépést jelentett egy 1927-es rendelet, mely szerint nők nem folytathattak általános mérnöki, gépészmérnöki és vegyész- mérnöki tanulmányokat. Az építészmérnöki karon az összes hallgató 5%-a lehetett nő, de csak amennyiben nem volt elegendő férfi jelentkező. Csak a II. világháború után nyílt meg valamennyi mérnöki kar a nők előtt, több mint 60 évvel azután, hogy az első amerikai mérnöknő megkezdte tanulmányait. Azt hiszem, a fentiek kellően bizonyítják, milyen súlyos hátránnyal indultak a feltalálónők hazánkban. Ennek figyelembevételével különösen tiszteletre méltó az a fél százalék körüli arány, amellyel jelen vannak a szabadalmazott találmányokban — hiszen a hasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben levő amerikai hölgyek ennek csak két-háromszorosát érték el 1-1,5%-os részvételükkel, amely még mindig igen alacsony érték. A 2. sz. táblázat a több találmánnyal rendelkező feltalálónőkről készült. Ők az összes létszámnak körülbelül egytizedét alkotják, ezen belül pedig mind a magyarok, mind a külföldiek között a két találmánnyal rendelkezők vannak túlsúlyban. Elvétve egy-egy hölgy rendelkezik ennél több találmánnyal. A későbbiekben őket külön is be fogom mutatni. Azt is megvizsgáltam, hogy a táblázatban összesen szereplő, magyar feltalálónő esetén 42, illetve külföldi esetén 49 találmány közül hány készült férfi(ak) közreműködésével. A magyarok esetében ez a szám mindössze 2 volt (5%), külföldiek esetén pedig 10 (20%). Ebből az a következtetés vonható le, hogy a legtermékenyebb, legkreatívabb feltalálónők voltak egyben a legönállóbbak. Több találmánnyal rendelkező feltalálónők Találmányok száma Magyarok Külföldiek 2 15 18 3 1 1 4 0 1 5 2 0 6 0 1 Összesen 18 21 Százalék 10,8 8,4 2. táblázat A szabadalmi leírások címlapján a feltalálók foglalkozása is fel van tüntetve. Ha ez pontos megnevezés lenne, ebből is érdekes statisztikát lehetne készíteni. Azonban a legtöbb hölgy a bizonytalan jelentésű „magánzó(nő)” kifejezés mögé bújik. Az olyasfajta meghatározásokkal sem megyünk sokra, mint pl. „Földes Eszter, kereskedőné leánya Újpesten”. Van, aki nemes egyszerűséggel, bár kétségtelenül jogosan „foltaláló”-nak mondja magát. A műszaki élettel kapcsolatos foglalkozást egyedül egy 1904-es szabadalom tulajdonosa ad meg: „özv. Pette Lajosné mechanikus”. Az adatok és elemzések után ismerkedjünk meg néhány találmánnyal. Képzeljük magunkat a századforduló idejére, ahol a Jókai és Krúdy könyveiből ismerős, miderrel karcsúra fűzött derekú, földet söprő szoknyás, malomkeréknyi tollas kalapok alól előtekintő hölgyek némelyike este, egy fárasztó nap után nem regényolvasásba mélyed, hanem a szalon vagy a konyha asztalán egy kitépett irkalapon vázlatokat készít valami szokatlan ötlethez, amit már napok óta nem sikerült elhessegetnie. Meg lehetne csinálni? Tényleg működne? Kitől lehetne tanácsot kérni, akinek adni lehet a szavára, de semmiképpen sem neveti ki? Talán még egy kis pénzt is lehetne keresni vele, nem kellene mindig az urától kérni. így lehetett, vagy másképp? Kutatásaim során sokat töprengtem ezeknek a nem mindennapi nőknek a sorsán, személyiségén. Imponált a bátorságuk, amivel többféle előítélet legyőzését is megkísérelték, és talán legtöbbször nem is a kívülállókén volt a legnehezebb túllépni. A bejelentési nap szerinti első, magyar feltalálónő részére kiállított szabadalom a vizsgált halmazban a „Zsákoló készülék szóró rosták számára”, özv. Leszih Miksáné budapesti gyártulajdonos 1896. március 11-én jelentette be (3. ábra, lajstromszám: 6150). A készülék gabonatisztításnál hasznosítható, ahol az addig alkalmazott megoldás, azaz az utolsó szitáról lekerülő gabonaszemek zsákokba lapátolása helyett a szóró rosták utolsó tagjához egy emelőszerkezet — az ábrán látható lapátos kerék, vagy
