Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 2. szám - Dr. Szarka Ernő: Iparjogvédelem Magyarországon. 100 éves a Magyar Szabadalmi Hivatal
100 éves a Magyar Szabadalmi Hivatal 27 szönhető, hogy a törvény végrehajtási rendeletre vonatkozóan nem, csupán a szabadalmi bejelentések részletes alaki szabályainak meghatározása, a szabadalmi hatóság mellett működő szakértői testület, valamint az ipaijogvédelmi eljárások díjának megállapítása tekintetében ad felhatalmazást alacsonyabb szintű jogszabály megalkotására. E felhatalmazás alapján a törvénnyel egyidejűleg hatályba lépett a 20/1995. (XII. 26.) IM rendelet a szabadalmi bejelentés részletes alaki szabályairól, a 77/1995. (XII. 29.) IKM rendelet a Magyar Szabadalmi Hivatal előtti iparjogvédelmi eljárások igazgatási szolgáltatási díjáról és a 79/1995. (XII. 29.) IKM rendelet a Találmányi Szakértői Testületről. A magyar iparjogvédelem hazai történetét legjobban talán a szabadalmi rendszer történetének ismertetésével lehetett szemléltetni, és ez a rendszer kapcsolódik legjobban a Magyar Szabadalmi Hivatal történetéhez. Nem lenne azonban teljes a magyar ipaijogvédelem története, ha nem foglalkoznánk azokkal a további iparjogvédelmi kategóriákkal, amelyeket a Magyar Szabadalmi Hivatal gondoz. Ezek közül elsősorban a védjegyeket kell kiemelni. II. VÉDJEGYOLTALOM A védjegyek hazai történetében az első említésre méltó jogszabály az abszolutizmus korában született, 1858. december 7-én kiadott császári és királyi védjegypátens. Ez a birodalom egész területére érvényes volt. Ezt a helyzetet szentesítette az 1867. évi XVI. törvény (Vám- és kereskedelmi szövetség Ausztriával), így ez a császári és királyi pátens érvényben maradt a kiegyezés utáni Magyarországon is. Az 1872. évi XXIV. törvény elrendelte az 1873. évi bécsi világkiállításon „árubélyeg” oltalomra alkalmas kiállított tárgyakra védelmi bizonyítvány kiadását. Ez volt a kiegyezés utáni idők első törvénye, amely védjegyekkel foglalkozott. Az 1878. évi büntetőjogi törvény rendelkezései között található olyan intézkedés, amely „iparvédjegy hamisítása” esetére fogházbüntetést és pénzbüntetést ír elő. Az első magyar védjegytörvény A kiegyezés utáni Magyarországnak nagy szüksége volt önálló védjegytörvényre. Az 1889. december 9-én elfogadott 1890. évi II. törvényben érződik a nemzeti önállóságra való törekvés. Ez a törvény, bár különböző kiegészítésekkel, módosításokkal még tovább állt fenn, mint a szabadalmi törvény: 80 éven át szolgálta a védjegyjogosultak érdekeit. Az első magyar védjegytörvény iparosok, őstermelők és kereskedők számára egyaránt lehetővé teszi a védjegyjog megszerzését. A védjegy fogalmán csak ábrás védjegyeket ért. A védjegybitorlás vétségnek minősül. Ausztria és Magyarország viszonylatában kölcsönösséget biztosít a védjegylajstromozások tekintetében. Ennek megfelelően az Ausztriában lajstromozott védjegyeket is felvették a hazai központi nyilvántartásba és viszont. A törvény első módosítása hamar bekövetkezett: az 1895. évi XLI. törvény több újdonságot vezetett be. Lehetővé tette szóvédjegyek alkalmazását, és meghatározta azoknak a jelzéseknek a körét, amelyek nem lajstromozhatók (a király és a királyi család tagjainak arcképe, továbbá az állami és hatósági címerek, áruk megjelölésére általánosan használt megjelölések, vagyis szabadjelzések, jó erkölcsöt, közrendet sértő és a közönség megtévesztésére alkalmas jelzések, kizárólag csak az áru minőségére, mennyiségére, előállítási helyére, idejére, rendeltetésére stb. vonatkozó jelzések stb.). A törvény - máig is modernnek tekinthető - újítása bizonyos oltalom a lajstromozatlanul használt védjegyek számára. A törvénymódosítás a védjegybitorlást kihágásnak minősítette át. A védjegyügyek kezdetben egyáltalán nem, és később is csak részlegesen tartoztak a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe. A védjegyügyek legfelsőbb hatósága a kereskedelemügyi miniszter volt. A védjegyekkel kapcsolatos ügyekben a minisztérium tisztviselőiből alakított védjegytanács működött közre a miniszter döntéseinek előkészítésében. A hazai védjegyügyeket a helyileg illetékes kereskedelmi és iparkamarák végezték az ország 20 kamarai központjában. A külföldi védjegyeket - az osztrák védjegyek kivételével - a budapesti kamaránál lajstromozták, a Kereskedelemügyi Minisztérium Központi Védjegylajstromozó Hivatala vette nyilvántartásba. Ebbe a hivatalba küldték el lajstromkivonataikat a kamarák, ezek összesítése jelent meg 1876. január 23. - 1901. június l.közötta „Központi Értesítő’-ben, majd ezt követően a havonta megjelenő „Központi Védjegyértesítő”-ben. A központi védjegylajstromok vezetése 1899-ben a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe került. A korábban csak a kereskedelmi minisztérium tisztviselőiből álló védjegytanács kiegészült a Szabadalmi Hivatal képviselőivel és további ipari és kereskedelmi szakértőkkel. A döntési jog azonban továbbra is a kereskedelemügyi miniszter kezében maradt. A Szabadalmi Hivatal keretében védjegyosztály jött létre. Ez volt felelős a különböző helyeken vezetett lajstromok ellenőrzéséért, a központi lajstromok vezetéséért és a törlési ügyekért. Nem tartozott viszont a Szabadalmi Hivatal hatáskörébe a törvényjavaslatok előkészítése és a nemzetközi egyezmények létesítése és gondozása. A vitás ügyekben (árunemek azonossága, korábban bejelentett védjegyekkel való ütközés, hasonlóság) a védjegytanács meghallgatása után a kereskedelmi miniszter vagy a Szabadalmi Hivatal elnöke döntött a témától függően. Az 1907. évi Jubileumi Jelentés (a Szabadalmi Hivatal 10. évfordulójára) nehezményezi a védjegyügy lehetetlen kettéosztottságát és a szakemberekben bővelkedő Szabadalmi Hivatal háttérbe szorítottságát.
