Iparjogvédelmi Szemle, 1995 (100. évfolyam, 1-6. szám)

1995 / 2. szám - Tanulmányok. Ficsor Mihály. Iparjogvédelem az Európai Közösség egységes piacán: Az európai bíróság gyakorlatának összefoglalása

Az Európai Bíróság iparjogvédelmi gyakorlata

o

ban, mind a védjegyjog nemzetközi összefüggéseivel foglalkozó elméletben ismert volt a védjegyoltalom „nemzetközi kimerülésének” gondolata.47

a i i:ki:ii: i.i:vi:s a ví-oji;<;yi-k „közös huhöi-ti-"

AZ la.SÖ HAC-ÜGYDKN

Ha az ügyek számát és a döntések körüli viták hevességét vesszük alapul, megállapíthatjuk: az iparjogvédelmi formák közül mindig is a védjegyek okozták a legnagyobb fe jtörést az Európai Bíróságnak. Ehhezjárult a Bíróságnak a védjegyekkel szemben táplált - nehezen magyarázható, legfeljebb a szabadalmi jutalomelmélet valamilyen rosszul felfogott adaptációjára visszavezethető - kezdeti ellenérzése.4S amely először a Sire na v. Eda-ügybenU öltött testet, majd - a Centrafarm v. Winthrop-esetben való ..nyugvása” után - az. első Hag-ügyben nyilvánult meg a legellentmondásosabban.

A Van Xuvlen Elérés v. Hag-eset körülményei a következők voltak. A Hág cég a század elején védjegyoltalmat szerzett az általa előállított kávéval kapcsolatban használt ..Hág" védjegyére. 1927-ben leányvállalatot alapított Belgiumban, amelyet 100 százalékos ellenőrzése alatt tartott, és amelyre 1935-ben átruházta a belgiumi és a luxemburgi védjegyoltalmat. A II. világháborút követően a Hág belgiumi leányvállalatát összes vagyonával együtt - mint az ellenség tulajdonát - elkobozták egy erre irányult) belgiumi jogszabály alapján, majd a vállalatot az. államtól a Van Oevelen család szerezte meg. A vállalat folytatta a kávé előállítását, ám a kávét közvetlenül nem maga adta cl a fogyasztóknak, hanem azt a Van Zuylen Elérés társaságnak kereskedelmi hálózatán keresztül értékesítette. A Van Zuylen Fréres a vállalattól megszerezte a belgiumi és a luxemburgi védjegy tulajdonjogát is. 1972- ben a német Hág kávét kezdett forgalmazni Luxemburgban a ..Hág" védjegy alatt. A Van Zuylen Fréres védjegybitorlási per indításával válaszolt. A luxemburgi bíróság az. Európai Bírósághoz fordult kérdéseivel.

Az Európai Bíróság mindenekelőtt megállapította, hogy a Kómái Szerződésnek a versenykorlátozó megállapodás. illetve összehangolt magatartás tilalmára vonatkozó rendelkezése (85. cikke) nem alkalmazható, mivel - a luxemburgi bíróság által felderített tényállás szerint - a felek között nincs jogi, pénzügyi, technikai vagy gazdasági kapcsolat. A belgiumi vállalat valaha a német cég ellenőrzése alatt állt, s ez utóbbi a védjegyoltalmat is átruházta rá, azonban ez a kapcsolat megszűnt az állami kényszerintézkedés - vagyis a belgiumi leányvállalat elkobzása - folytán.

Az Európai Bíróság ezt követően felidézte a jogok létezése és gyakorlása közötti különbségtételt, a 36. cikknek a 30. cikk mint főszabály alól kivételt engedő mivoltát, továbbá az utóbbi körülményből levont azt a következtetést, amely szerint a 36. cikk csupán annyiban enged eltérést az áruk szabad mozgásának alapelvétől.

amennyiben az indokolt, igazolt az ipari és kereskedelmi tulajdon sajátos tárgyát alkotó jogok védelme szempontjából.

Majd így folytatta: „a védjegyoltalomra vonatkozó jogszabályok ... érvényesülése minden esetben megvédi a védjegy jogos tulajdonosát a bárminemű jogcímet nélkülöző személyek által elkövetett bitorlástól. A védjegyjogok gyakorlása természeténél fogva hozzájárul a piacok szétválasztásához, és ezáltal befolyásolja az áruknak a tagállamok közötti szabad mozgását, különösen azért, mert a védjegyoltalom - szemben a többi ipari és kereskedelmi tulajdonjoggal - nincs alávetve időbeli korlátozásoknak”. A védjegyoltalom időbeli korlátlansága - vagyis az oltalom megújításának korlátlan lehetősége - már a Sirena v. Eda-ügyben „szemet szúrt" az Európai Bíróságnak. Akkor, abban az ügyben e körülmény rossz, sorsra kárhoztatta a védjegyoltalmat:70 az időbeli korlátlanság motívumának felidézése ezúttal sem kecsegtetett sok jóval. Egyenesen elvezetett a „közös eredet" doktrínájának kimondásához.

Az Európai Bíróság szerint ugyanis a védjegyoltalom természetére figyelemmel „nem fogadható el.... hogy a védjegy kizárólagossága - a nemzeti jogok territoriális korlátainak lehetséges következményeként - a védjegy tulajdonosa számára alapul szolgálhasson az olyan áruk forgalmazásának eltiltására az egyik tagállamban, amelyeket jogszerűen állítottak elő egy másik tagállamban a védjegyével azonos és azzal közös eredetű védjegy alatt. Valójában egy ilyen - a nemzeti piacok izolálását eredményező - tilalom a |Római] Szerződés egyik alapvető céljával, a nemzeti piacok egyetlen egységes piacba történő egyesítésével lenne ellentétes. Bár az ilyen piacon hasznos lehet a védjeggyel ellátott áruk eredetének feltüntetése. erről a fogyasztókat az áruk szabad mozgását kevésbé befolyásoló módon is lehet tájékoztatni. Következésképpen összeegyeztethetetlen az áruk Közös Piacon belüli szabad mozgását biztosító rendelkezésekkel az egyik tagállamban a védjegyet jogszerűen hordozó áruk forgalmazásának a megtiltása egy másik tagállamban pusztán abból az okból, mert ebben a másik tagállamban egy azonos és közös eredetű védjegy oltalom alatt áll." A Bíróság továbbá megállapította, hogy ez az állásfoglalása érvényesül abban az esetben is, ha attól a védjegytulajdonostól, aki az egyik tagállamban élvezett oltalma alapján egy másik tagállamban is forgalomba hozhatja az árut. harmadik személy jogszerűen megszerzi az elsőként említett tagállamban a védjeggyel ellátott árukat, és azokat másik tagállamban forgalomba hozza.

Az ítélettel kapcsolatos kritikák részletes ismertetése helyett elegendő talán utalni arra, hogy új szempontként jelent meg a fogyasztók érdeke, amely leginkább ahhoz kapcsolódik, hogy a védjegy fejezze ki az áru eredetét, forrását. Az Európai Bíróság a fogyasztók védelme érdekében alkalmazott importkorlátozások megítélésekor mindig is következetesen alkalmazta az arányossági követelményt - igaz, nem a 36. cikk. hanem az ún. Cassis-