Iparjogvédelmi Szemle, 1995 (100. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 2. szám - Tanulmányok. Ficsor Mihály. Iparjogvédelem az Európai Közösség egységes piacán: Az európai bíróság gyakorlatának összefoglalása
Az Európai Bíróság iparjogvédelmi gyakorlata galomba hozatalra való kizárólagos jog, szükség van annak lehetővé tételére, hogy a szabadalmas megakadályozza a kényszerengedély alapján gyártott termékek importját és forgalomba hozatalát. Ellenkező esetben ugyanis nem lenne biztosítható, hogy hozzájusson a szabadalmi oltalomból folyó kizárólagos jog lényegéhez. Figyelemre méltó, hogy az Európai Bíróság az előzőekben vázolt szabály érvényesülését nem tette függővé a kényszerengedély feltételeitől. Úgy ítélte meg, hogy ebből a szempontból nem számít: a kényszerengedélyt az exportra vonatkozó tilalommal vagy anélkül adják-e, a kényszerengedély fejében díjazást állapítanak-e meg, és azt a szabadalmas elfogad ja-e. Ezzel a jutalomelméletet tovább taszította a lejtőn: a Merck-ügyben megtagadta a szabadalmastól a párhuzamos import megakadályozásának lehetőségét, noha az exportáló országában - a termék oltalmazhatóságának hiányában - semmiféle ellentételezéshez nem juthatott a feltaláló, illetve a szabadalmas, a Pharmon-esetben viszont elfogadhatónak találta az importtal szembeni fellépést, pedig a kényszerengedély fejében kapott díjazás valamelyes ellentételezést, „jutalmat” mégiscsak jelentett.' Ez az eredmény persze némiképpen ellentmondásos, hiszen kedvezőbb helyzetbe hozza a szabadalmast az olyan országokból történő import tekintetében. amelyekben szerezhetett oltalmat, csak arra később kényszerengedélyt adtak, mint amelyekben eleve nem adatott meg az oltalomszerzés lehetősége.'J Másfelől - a szabadalmas döntési szabadsága felől - nézve azonban a Pharmon-ítélet kétségtelenül következetes. Az ítélet következetességét erősíti az. amiről a Bíróság hallgat. A Pharmon-ügy ún. direkt eladásokra vonatkozott, vagyis a termék nem került forgalomba az Egyesült Királyságban. hanem azt a kényszerengedélyes közvetlenül eladta a hollandiai importőrnek. Ennek a ténynek azonban az Európai Bíróság semmilyen figyelmet nem szentelt, nem tulajdonított neki jelentőséget. Következésképpen a Pharmon-ítélet elvei irányadók arra az esetre is. ha a kényszerengedélyes által az engedély helye szerinti országban forgalomba hozott termékeket egy harmadik személy felvásárolja, és egy másik tagállamba viszi be. Nem tett továbbá az ítélet különbséget a kényszerengedély fajtái között: a benne kimondott elv ezért bármilyen kényszerengedélyre (akár a hasznosítás elmulasztása, akár a szabadalmak függősége miatt, akár más okból adják) kiterjed. Végül megkockáztatható az a feltételezés, hogy a Bíróság az előhasználati jog jogosultja által előállított árukat azonos módon kezelné a kényszerengedély alapján gyártott árukkal, legalábbis az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályok alkalmazása szempontjából.' DISZKRIMINÁCIÓTÓL MENTESEN: ALLEN AND HANBURYS V. GENERICS Az Allen and Hanburys v. Generics-esetben31 a brit szabadalmat az ottani jog szerinti ún. „licences of right” alá vetették, amely lényegében megfosztotta a szabadalmast a kizárólagos jogtól: mások is gyárthatták a terméket, feltéve, hogy megfelelő díjat fizettek a szabadalmasnak. A szabályozás azonban több jogot nyújtott a szabadalmasnak az importálókkal, mint a belföldi gyártókkal szemben. Az Európai Bíróság megállapította, hogy az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályok szempontjából elfogadhatatlan, ha a szabadalmas a nemzeti jog szerint eltilthatja a más tagállamból történő behozatalt olyan esetben, amikor ilyen eltiltásra nincs lehetősége a belföldön előállított termékek»gyártóival szemben. Nem alkalmazható tehát olyan jogkövetkezmény az importált árukra nézve, amely nem érvényesíthető a belföldiekre. Az Európai Bíróság ezért úgy ítélte meg, hogy az import ilyen alapon történő megtiltása nem igazolható a 36. cikk alapján, mivel az az önkényes megkülönböztetést szolgálja, amelyet nem igazolhat az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme sem. A TAGÁLLAMOK - PROVIZÓRIKUS - SZABADALMI JOGI SZUVERENITÁSÁNAK MEGERŐSÍTÉSE: THETFORD V, FIÁMMÁ A Thetford v. Fiamma-esetben32 arra a kérdésre kellett az Európai Bíróságnak választ adnia, hogy az angol jogban a szabadalmazhatósághoz megkívánt ún. relatív újdonság összeegyeztethető-e az EGK Szerződéssel. Az Egyesült Királyságban ugyanis nem lehetett újdonság hiányára hivatkozva elutasítani a szabadalmi bejelentést, ha annak tárgyát több mint ötven évnél régebbi szabadalmi leírásokban ismertették csak. A Thetford e szabályok alapján szerzett szabadalmat egy hordozható vécéülőkére: találmányát más tagállamokban nem is próbálta meg oltalom alá helyezni. A Thetford szabadalma alapján fellépett a Fiámmá által - a Thetford engedélye nélkül - Olaszországban gyártott ülőkéknek az Egyesült Királyságba történő importálása ellen. A Fiámmá védekezésképpen azt hozta fel, hogy a brit szabadalmi jog szerinti relatív újdonság ellentétes a 30. és a 36. cikkek rendelkezéseivel: az abszolút újdonság és feltalálói tevékenység hiányában adott oltalom nem sorolható a 36. cikk szerinti ipari és kereskedelmi tulajdonhoz, s így nem élvezheti a 30. cikktől való eltérés lehetőségét. Az Európai Bíróság felidézte az ipari mintákat érintő Keurkoop v. Nancy Kean Gifts-ügyben kialakított állásfoglalását, amelynek értelmében „a közösségi jog jelen állása szerint és a közösségi jogegyesítés, illetve jogharmonizáció hiányában az oltalmazhatóság feltételeinek és az oltalomszerzési eljárásnak a szabályozása ... a nemzeti jogra tartozik”. A Bíróság ezt követően - valamelyest felélesztve a jogok létezése és gyakorlása közötti különbségtételt - megállapította: „mivel a szabadalmi jogok létezésének kérdése jelenleg kizárólag a nemzeti jogra tartozik, a tagállamok szabadalmi jogszabályaira kiterjed az EGK Szerződés 36. cikkében szabályozott kivétel hatálya”, még akkor is, ha azok olyan újdonsági követelményt szabnak, mint az Egyesült Királyság jogszabálya a szóban forgó esetben.
