Iparjogvédelmi Szemle, 1995 (100. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 1. szám - Ficsor Mihály: A nemzetközi iparjogvédelem és az általános vám- és kereskedelmi egyezmény: a TRIPS általános szabályai
22 Ficsor Mihály az egyezményes védelmi minimumot megszabó rendelkezések hivatottak kiküszöbölni vagy legalábbis enyhíteni (28). A Párizsi Unió alapító atyái az 1880-as években a nemzeti elbánás elvét annak dacára fogadták el, hogy abban az időben az ipari tulajdon védelme a nemzeti jogokban még korántsem volt kellően fejlett és egyes államok egyáltalán nem rendelkeztek megfelelő iparjogvédelmi jogszabályokkal (29). A Párizsi és a Berni Uniós Egyezményt nem azzal a rendeltetéssel alkották meg, hogy megengedjék a tagállamok számára az anyagi viszonosság megkövetelését az egyezményekben biztosított lehetőségeken túl. A szellemi tulajdon védelme területén az anyagi viszonosság megkövetelése ezzel a szellemmel ellentétes lenne, s a nemzeti elbánás súlytalanná válásához vezethetne. Mindezek természetesen csupán jogpolitikai spekulációk, amelyek megítélését nagyban befolyásolják a gazdasági megfontolások változásai. A hagyományos megközelítés a nemzeti elbánásnak a hazai iparfejlődés technológiaimport útján történő előmozdításában tulajdonított nagy jelentőséget. A nemzeti elbánással kapcsolatos jogpolitikai felfogás változása az iparnak azt a jogos kívánságát tükrözi, hogy világszerte biztosíthassa fejlesztései védelmét. A TRIPS-megközelítés a nemzeti elbánást illetően a hagyományos és a megváltozott felfogás közötti kompromisszumot jelenti (30). A nemzeti elbánás „fellazításának” gazdaság- és jogpolitikai kívánatosságától különböző kérdés a nemzeti elbánástól való eltérés megengedhetősége a Párizsi és a Berni Uniós Egyezmény szempontjából. E kérdést illetően figyelmet érdemelnek Kunz-Hallstein fejtegetései (31). Kunz-Hallstein először is arra hívja fel a figyelmet, hogy egyes szellemi tulajdoni egyezmények anyagi viszonosságot is megengednek bizonyos kérdésekben (pl. a Berni Uniós Egyezmény 7. cikkének (8) bekezdése a védelmi idők „összemérése” tekintetében). Rámutat továbbá, hogy a nemzeti elbánás elve maga is viszonosságon alapul, noha nem anyagi, hanem alaki viszonosságot feltételez. Vagyis valamely állam csupán akkor köteles nemzeti elbánást biztosítani egy másik állam polgárai számára, ha az utóbbi állam szintén kötelezettséget vállal - leginkább az irányadó egyezményhez való csatlakozással - arra, hogy az ő állampolgárai számára szintén megadja ezt az elbánást. Végül - véleménye szerint - a Párizsi Uniós Egyezmény (de ez igaz más egyezményekre is) csupán attól zárja el a tagországokat, hogy egyoldalúan hozzanak intézkedéseket az anyagi viszonosság megkövetelésére. Ebből arra a következtetésre jut, hogy a Párizsi Uniós Egyezmény 19. cikke szerint a tagországok köthetnek olyan különmegállapodást, amelyben közös egyetértéssel hozzájárulnak az anyagi viszonosság alkalmazásához annak érdekében, hogy előmozdítsák a különmegállapodásból a tagállamokra háruló kötelezettségek teljesítését. Kunz-Hallstein érvelése szellemes és tetszetős, néhány aggályt azonban felvet. Az, hogy egyes egyezmények bizonyos kivételeket megengednek a nemzeti elbánás alól, és e kivételek körében megtűrik az anyagi viszonosságot, inkább jelenti azt, hogy a szóban forgó egyezmények e kivételeken kívül továbbiakat nem tartanak elfogadhatónak, mintsem azt, hogy e kivételeket annak példájául kívánták volna állítani: az egyezményekkel általában is összeférhetőnek tartják az anyagi viszonosságot. A szavak azonossága továbbá nem szabad, hogy megtévesszen bennünket: alaki és anyagi viszonosság közt igen nagy különbség van. A nemzeti elbánás elfogadásával éppen az utóbbit vetették el az előbbi javára: veszélyes kísérletnek tűnik az anyagi viszonosságot azzal igazolni, hogy a nemzeti elbánás elve is viszonosságot tükröz, csak annak egy másik fajtáját. Végül felvetődik az a súlyos aggály is, hogy nem számít-e a Párizsi Uniós Egyezménnyel ellentétes különmegállapodásnak egy olyan szerződés, amelyben a tagállamok kölcsönösen hozzájárulnak az anyagi viszonosságon alapuló intézkedések alkalmazásához. Ha ugyanis - mint Kunz-Hallstein is elismeri - a Párizsi Uniós Egyezmény szerint nem tehetnek a tagállamok anyagi viszonosságot megkövetelő, illetve eredményező egyoldalú intézkedéseket, vajon nem minősül-e az egyezménnyel ellentétesnek az a különmegállapodás, amellyel a tagállamok éppen ilyen intézkedések meghozatalára hatalmazzák fel egymást? Függetlenül attól, hogy ezt a felhatalmazást a megállapodásban szabályozott döntéshozatali mechanizmusban „osztogatják” egymásnak (mint a DS-megállapodás esetében). Ha visszagondolunk a TRIPS megkötéséhez elvezető megfontolásokra, különösképpen a kereskedelmi kedvezmények és a szellemi alkotásvédelem összekapcsolásával, illetőleg az anyagi viszonosságnak a csúcstechnika jogi védelme területén történő alkalmazásával összefüggő tapasztalatokra, felerősödhet az az aggályunk, hogy a TRIPS és a DS-megállapodás együtthatása folytán a nemzeti elbánás és az anyagi viszonosság törésvonala mentén koncepcionális változás lopakodik a szellemi tulajdon nemzetközi védelmi rendszerébe. Ullrich hívja fel a figyelmet arra, hogy a szellemi tulajdon védelmének alapelve a territorialitás, majd hozzáteszi: „a nemzeti elbánás elve, ahogy azt a Párizsi és a Berni Egyezmény (akárcsak a GATT III. cikke) magában foglalja, teljesen összhangban áll a territorialitás elvének ... érvényesülésével. Arra szolgál, hogy garantálja a nemzetek szuverenitását a külföldi beavatkozással szemben a nemzeti iparjogvédelmi szabályozásban, és - következésképpen - a külföldi nemzetek érdekeit illető tökéletes semlegességgel kell érvényesülnie”. Az anyagi viszonosság alkalmazásával más országokra kényszerített magasabb szintű, kiterjedtebb oltalomnak az adott országokban a nemzeti elbánás elve alapján történő kihasználása - Ullrich nézete szerint - csupán azt szolgálja, hogy az ipari tulajdont illetően az exportáló országok ne csupán saját piacuk felett szerezzenek ellenőrzést, hanem az importáló országok piacai felett is. Az erre irányuló igény, mint Ullrich leszögezi, „már nem a különböző nemzeti jogszabályok szerinti
