Iparjogvédelmi Szemle, 1994 (99. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 6. szám - Ficsor Mihály: Az ipari tulajdon nemzetközi védelme és az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény: út a TRIPS-hez
UtaTRIPS-hez 27 védelmét illetően üdvözítőbbnek tűnt a legfejlettebb országok számára, mint a minimális oltalmi követelményeket megszabó és a nemzeti elbánást megkövetelő multilaterális rendszer: az integrált áramkörökre vonatkozó szellemi tulajdonról 1989-ben elfogadott Washingtoni Szerződés - a kellő számú csatlakozás hiányában - máig nem lépett hatályba (59). A csúcstechnika vívmányainak a hagyományos egyezmények hatálya alól történő kivonása és az anyagi viszonosság megkövetelése folytán a szellemi tulajdon védelme - mind nemzeti, mind nemzetközi szinten - a sui generis oltalmi formák mentén végbemenő szétdarabolódás, felaprózódás határára sodródott. Ez nemcsak a szellemi tulajdon nemzetközi védelmét illetően érvényesülő elvek negligálásához vezethet, s nemcsak annak veszélyét idézheti elő, hogy a túlontúl a technikai sajátosságokhoz igazodó, specializált, részletező szabályozás nem bizonyul kellően rugalmasnak és elvonatkoztatottnak a további technikai előrelépések befogadásához, hanem a nemzetközi védelmi rendszert is szétzilálja és áttekinthetetlenné teszi. Jó példa erre, hogy az új növényfajták oltalmára létesült nemzetközi egyezmény (UPOV) 3. cikkének (3) bekezdése növénytani nemzetségekre és fajokra bontottan engedi meg az anyagi viszonosság alkalmazását, végképp összekuszálva a jogvédelem nemzetközi rendjét. Az ilyen megoldásoknál a nemzeti elbánás elve (egyezményes minimumszabályokkal párosítva) nemcsak méltányosabb, hanem gyakorlatiasabb is (60). Kézenfekvőnek tűnt, hogy a fejlett országok olyan fórumot keresnek maguknak, ahol élvezhetik a kereskedelempolitika és a szellemi alkotás védelem összekapcsolásából, valamint a viszonosság alkalmazásából adódó előnyöket, s egyúttal azokat az előnyöket, amelyeket a sokoldalú megoldások kínálnak. Egy ilyen fórum megtalálása a fejlődő országoknak is érdekében állt: a sokoldalú keretek kialakítását követően nyilvánvalóan kevésbé kellett tartaniuk ellenük irányuló egyoldalú intézkedésektől. A GATT felé fordulás közvetlen indokaiként a következőket hozták fel: a) a multilaterális kereskedelmi tárgyalásokon a szellemi tulajdon kérdése csak egy a sok közül, ami megnöveli az ún. csomagalkuk esélyét, pl. a déligyümölcsökre kapott kereskedelmi kedvezmények fejében egyes fejlődő országok hajlandónak mutatkozhatnak a szellemi tulajdon fokozottabb védelmére; b) a GATT-on belül az országok nem tömörülnek úgy blokkokba, csoportokba, mint az ENSZ-szervezetekben (pl. a WIPO-ban), ami szintén növeli - alkalmi szövetségek kötése révén - a kompromisszumok esélyét (61); c) a GATT-nak a tagállamok közötti viták rendezésére szolgáló mechanizmusai hatékonyabbnak mutatkoztak a gyakorlatban, mint a Párizsi, illetve a Berni Uniós Egyezményben szabályozott hasonló célú eljárások, amelyek - mivel sohasem alkalmazták őket - igencsak teoretikus természetűnek bizonyultak (62); mindezekre figyelemmel a GATT-on belül nagyobb esély van a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek teljesítésének kikényszerítésére (különös tekintettel arra, hogy a GATT-on belül a konszenzus, az egyhangú döntés elve nem érvényesül olyan töretlenül, mint az ENSZ-intézményekben, pl. a WIPO-ban (63)). A GATT és a szellemi tulajdon nemzetközi védelme összekapcsolásának gondolata már a GATT legutóbbi, Tokiói Fordulója alkalmával felvetődött. Az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Közösség azonban 1978- 1979-ben még eredménytelenül próbálkozott egy hamisítás elleni kódex (Anti-Counterfeit Code) elfogadtatásával (64), e kísérletnek akkor az újonnan iparosodott államok ellenálltak. A GATT Szerződő Feleinek Miniszteri Nyilatkozata 1982-ben viszont már a hamisított áruk kérdésének vizsgálatára hívott fel (65). A - nézeteltérésekkel terhes - szakértői előkészítés végül az 1986. szeptemberi Punta del Estei Nyilatkozathoz (66) vezetett el, amely - többek közt - meghatározta a szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásaira irányuló tárgyalások céljait és tárgykörét: „a nemzetközi kereskedelem eltorzításainak és akadályainak csökkentése érdekében és figyelemmel a szellemi tulajdonjogok hatékony és megfelelő védelmének szükségességére, továbbá annak biztosítása céljából, hogy a szellemi tulajdonjogok érvényesítésére szolgáló intézkedések és eljárások nem válnak önmagukban a törvényes kereskedelem akadályaivá, a tárgyalásoknak a GATT-rendelkezések tisztázására és megfelelő új szabályok és elvek kidolgozására kell irányulniuk. A tárgyalásoknak - figyelembe véve a GATT keretében már elvégzett munkát - a hamisított árukkal kapcsolatos nemzetközi kereskedelemre vonatkozó elvek, szabályok és rendelkezések sokoldalú kereteinek kialakítását kell célozniuk. A Punta del Estei Nyilatkozatot az érintettek természetesen különféleképpen értelmezték: vitatott volt sokáig, hogy második fordulata megszorította-e az elsőben adott általános felhatalmazást, vagyis hogy a tervezett megállapodásnak csupán a hamisított áruk nemzetközi forgalmának megakadályozására kell csupán szorítkoznia, vagy ki kell terjednie a szellemi tulajdon valamennyi kereskedelmi vonatkozására. S még ez utóbbi álláspont elfogadása estén sem volt egyértelmű: a szellemi tulajdon mely vonatkozásai minősülnek kereskedelmieknek és melyek nem. Atárgyalások kimenetelére nagy befolyást gyakorolt az amerikai, az európai közösségi és a japán üzleti körök 1988. májusi közös nyilatkozata (67). A körtárgyalások - eredetileg tervezett - félidején tartott miniszteri értekezleten az Egyesült Államok, az Európai Közösség és Japán már együttesen és egységesen lépett fel a TRIPS érdekében, azonban egyes fejlődő országok merev elzárkózása következtében ekkor még nem, csupán 1989 áprilisában, Genfben jött létre megegyezés (68) a TRIPS-tárgyalások pontosított és kiterjesztett mandátumáról. Ezután már egymást követték az Európai Közösség (69), az USA (70), Japán (71) és más országok (72), országcsoportok javas
