Iparjogvédelmi Szemle, 1994 (99. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 6. szám - Ficsor Mihály: Az ipari tulajdon nemzetközi védelme és az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény: út a TRIPS-hez
26 Ficsor Mihály recepció a fejlett országok közötti viszonylatban is egyre inkább a kereskedelempolitika területére sodorta a szellemi tulajdon védelmét. E szemléleti változás az 1980-as években az iparjogvédelmet és a szerzői jogot a PUE és a BUE aláírását megelőzőhöz hasonló helyzetbe (42) taszította vissza: az uni- és bilateralizmus, valamint az anyagi viszonosság káoszába, amelyben a szellemi tulajdon védelmét nyíltan kereskedelmi alkuk tárgyává tették. Különösen markánsan jelentkeztek ezek a tendenciák az Amerikai Egyesült Államok kereskedelmi és szellemi alkotásvédelmi politikájában (43). A változó szemlélet első jele volt az oltalom belföldi megerősítése (44). A következő lépést a kereskedelmi törvény 301. cikke hatályának arra az esetre történő kiterjesztése jelentette, ha az USA kereskedelmi partnereként valamely ország nem nyújt a szellemi tulajdonjogok számára megfelelő és hatékony védelmet (45). Az 1988. évi törvénymódosítások pedig nem kevesebbre hatalmazták fel az USA elnökének kereskedelmi különmegbízottját, minthogy évente felmérje és megítélje a más országok jogszabályai által a szellemi tulajdon számára biztosított védelem megfelelőségét és hatékonyságát, s tegye meg a hiányosságok kiküszöböléséhez szükséges intézkedéseket a 301. cikk alapján (pl. függessze fel vagy vonja vissza az adott országnak nyújtott vám- és egyéb kereskedelmi kedvezményeket, vessen ki vámokat az ebből az országból származó árukra, vagy egyéb korlátozásokat rendeljen el rájuk vonatkozóan, kezdjen tárgyalásokat a hiányosságokat megszüntető nemzetközi szerződés megkötése érdekében az érintett országgal) (46). Meg kell jegyezni, hogy az USA-val gyakorlatilag egyidejűleg az Európai Közösség is intézményesítette az egyoldalú kereskedelmi intézkedések lehetőségét (47), s azzal kizárólag a szellemi tulajdonnal összefüggő ügyekben élt (48). A „hírhedt” 301. cikk alkalmazásával kapcsolatban szerzett - amerikai szempontból - kedvező tapasztalat (49), valamint a hasonlóan üdvözítőnek tűnő európai benyomások arra a következtetésre vezettek, hogy a szellemi tulajdon nemzetközi védelmének egyébként önmagukban, izoláltan megoldhatatlan problémáit a kereskedelem szélesebb kontextusában, más kereskedelmi, üzleti kérdésekkel összekapcsoltan, „csomagalkuk” (package deals) keretében sikeresen és a fejlett ipari országok javára lehet megoldani (50). A fejlődő és a kelet- és közép-európai országok fokozott világgazdasági függése, külkereskedelemhez kötöttsége folytán az említett durva és GATT-konformitásukat illetően igencsak megkérdőjelezhető egyoldalú intézkedéseket természetesen csak ritkán kellett - akárcsak fenyegetés formájában - „bevetni”; a kereskedelmi engedmények kilátásba helyezésével és a kedvezmények megvonása lehetőségének érzékeltetésével (51) eredményesen a fejlett ipari államok által megfelelőnek ítélt színvonalú oltalom biztosítására vagy legalábbis annak garantálására vonatkozó kötelezettségvállalásra lehetett „idomítani” egyes országokat. Különösen alkalmasnak tűntek a fejlett ipari országok céljainak elérésére az átfogó kétoldalú kereskedelmi egyezmények, amelyekben vagy amelyekhez kapcsolódóan egyre inkább a szellemi tulajdon minimális védelmi színvonalának meghatározására és a másik ország számára történő előírására törekedtek (52). Mégpedig eredményesen, hiszen a fejlett ipari államokkal szerződő országok nemzetgazdasága számára e megállapodások kulcsfontosságúak voltak az előbbiek piacaira való bejutás, az előbbiek gazdaságaihoz való minél szervesebb és erősebb kapcsolódás szempontjából. Ezért a nemzetközi iparjogvédelem és szerzői jog területén az 1980-as évek második felétől egyre inkább előtérbe kerültek a bilaterális szerződések, amelyek ráadásul közvetlen kapcsolatot teremtettek konkrét iparjogvédelmi és szerzői jogi megoldások és bizonyos kereskedelmi engedmények, kedvezmények között. Bármennyire is távol állt ez a nemzetközi szabályozási módszer a hagyományos iparjogvédelmi és szerzői jogi egyezményekben tükröződő, az államok szellemi alkotásvédelmi szuverenitásán és a nemzeti elbánás alapelvén nyugvó multilateralizmustól (53), a fejlett országok szempontjából eredményesnek tűnt, mind az egymás közötti kereskedelmi „háborúkban”, mind a fejlődő országokhoz fűződő viszonyban. A kereskedelmi alkukhoz kapcsolódó uni- és bilateralizmus mellett az anyagi viszonosság „kórja” (54) is felütötte fejét. Az anyagi viszonosság XIX. századi gyakorlatához való visszatérés paradox módon éppen a legkorszerűbb technikai vívmányok - a mikroelektronikai félvezető termékek és a biotechnológiai találmányok - oltalmára jellemző. A sort az Amerikai Egyesült Államok törvényhozása nyitotta 1984-ben a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmáról alkotott törvénnyel (55), amely a külföldiek számára az Egyesült Államokban nyújtott védelmet anyagi viszonosságtól, vagyis attól tette függővé, hogy az irányadó külföldi jog az amerikai állampolgárok és jogi személyek számára az USA-beli oltalommal azonos értékű jogi védelmet biztosít-e. Az amerikai példát egy éven belül követte Japán (56) és - nem sokkal később - az Európai Közösség (57). A három legnagyobb chipgyártó gazdasági egység tehát az anyagi viszonosság talajára helyezkedett: az amerikai tapasztalat pedig egyértelműen az volt, hogy az anyagi viszonosság megkövetelése a saját jogi megoldások exportálására alkalmas eszköz. (Ez a megközelítés formálisan nem ütközött a Párizsi Uniós Egyezmény 2. cikkében előírt nemzeti elbánás elvével, hiszen az egyezmény alapján a tagállamok csupán arra vállaltak kötelezettséget, hogy a nemzeti elbánás elvét azokra az új jogokra, „előnyökre” terjesztik ki, amelyeket jogszabályaik az ipari tulajdon oltalmára a jövőben biztosítanak. Az ipari tulajdon tárgykörének az egyezmény 1. cikkében történt meghatározásával azonban nem vállaltak ilyen kötelezettséget az ipari tulajdon oltalmának új tárgyaival kapcsolatban (58). Márpedig a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiáját nem sorolja fel az egyezmény az ipari tulajdon tárgyai között.) Az anyagi viszonosság a chipek jogi
