Iparjogvédelmi Szemle, 1993 (98. évfolyam, 1-6. szám)
1993 / 6. szám - Dr. Vida Sándor: Végrehajtási kényszer az Európa-védjegynél
Végrehajtási kényszer az Európa-védjegynél 35 Megjegyzendő, hogy az Európa-védjegyről szóló rendelet tervezete a fentiekkel analóg feltételeket állapít meg a közzétett védjegybejelentések elleni felszólalások esetére is. Ez utóbbi rendelkezések átvétele ezért akkor lenne kívánatos, ha védjegyjogunk reformja alkalmával a felszólalás intézménye nálunk is bevezetésre kerülne. 4. BIZONYÍTÁSI TEHER A használati kényszerrel kapcsolatban a Rterv. csak két eljárás vonatkozásában rendelkezik a bizonyítási teherről: a védj egy törlési per felperese köteles bizonyítani, hogy saját védjegyét az utóbbi öt évben használta (75b cikk 6. bek.), s ugyanilyen bizonyítási kötelezettség terheli azt is, aki a védjegybejelentés ellen felszólalást nyújt be. Nem rendelkezik azonban a Rterv. arról, hogy kit terhel a bizonyítás a használat hiánya miatti megszüntetési eljárásban. E vonatkozásban német és francia szerzők azt fejtik ki, hogy ilyen esetben a bizonyítási szabályok általános rendelkezései érvényesülnek: a bizonyítási teher a védjegyjogosulton van, akinek érdeke annak bizonyítása, hogy védjegyét ténylegesen használta. Hiszen az ellenérdekű féltől nem lehet elvárni, hogy nemleges körülményt bizonyítson. Az irodalom által ajánlott ezen megoldás megfelel a francia, valamint a Benelux védjegytörvényekben kifejezésre jutó szabályozási módnak, de ezt diktálja a józan ész is. Megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy ugyanezt a gyakorlatot követi nálunk is mind az Országos Találmányi Hivatal, mind a bíróság. Hazai jogunkban éppen erre való tekintettel e vonatkozásban sem látok olyan hiányosságot, amelyet védjegyjogunk reformja alkalmával pótolni kellene: a bizonyítási tehernek ily módon történő megfordítása (azaz, hogy az nem a kérelmezőt terheli) a védjegyhasználat hiánya miatti megszűnési ügyekben, polgári eljárási jogunk bizonyítási szabályainak logikájából következik. Nehezen tudom elképzelni, hogy lenne olyan magyar bíró, aki másfajta következtetésre tudna jutni. 5. HASZNÁLATI MÓDOK, VALAMINT KIMENTÉS A HASZNÁLAT ELMULASZTÁSA ESETÉN A használat tipikus módja a védjegynek az árun vagy csomagoláson való alkalmazása. Ezzel szemben nem tekintendő az Európa-védjegy komoly használatának, ha azt csak az üzleti iratokon, levélpapíron, számlákon stb. használják (Rterv. 13. cikk). Hasonló a helyzet a hirdetések vonatkozásában is. E vonatkozásban az Európa-védjegy (s tegyük hozzá a Közös Piac legtöbb tagállamának védjegyjoga is) tehát lényegesen különbözik a magyar védjegyjogtól (Vt. 18. § 1. bek.). Szükségszerűen felvetődik ezért az a kérdés, vajon védjegyjogunk korszerűsítése alkalmával indokolt-e fenntartani a magyar jognak a védjegyhasználati módokra vonatkozó jelenlegi nagyvonalú szabályozását. Véleményem szerint gazdasági viszonyaink, elsősorban az a körülmény, hogy a hazai fizetőképes kereslet még hosszú ideig alatta marad az EK gazdaságilag fejlettebb országaiban mutatkozó fizetőképes keresletnek, ami persze az áruimportra is rányomja bélyegét, az tűnik reálisnak, ha a törvényesen elismert védjegyhasználati módok között a hirdetést, üzleti levelezést továbbra is megtartjuk. Hasonló jogi megoldásra még a nálunk sokkal fejlettebb angol védjegyjog is példát szolgáltat7, vagy némileg más formában a portugál jog szintén, amely a használati szándéknak öt évenként való deklarálását8 kívánja meg, hogy az árun, csomagoláson nem használt védjegyre vonatkozó jog fennmaradhasson. A használat elmulasztása esetén lehetséges kimentési okok tekintetében az Európa-védjegyről szóló rendelet tervezete nem tartalmaz intézkedést. Az 1964. évi, valamint 1977. évi, vagyis a korábbi rendelettervezetek még rendelkeznek erről, végül azonban az erre vonatkozó szabályozás gondolatát elejtették, mivel abból indultak ki a rendelettervezet készítői, hogy a védjegyjogosult akaratától független, elháríthatatlan okokra való hivatkozás értelemszerűen kimentési okot valósít meg. Az eredmény tehát azonos mint a magyar jogban, ahol a jogszabályalkotó ugyancsak a gyakorlatra bízta annak eldöntését, hogy az eset körülményeire tekintettel milyen okot fog kimentésre alkalmasnak elfogadni. Ehhez a magam részéről csupán annyit jegyzek meg, hogy az ilyen tárgyú jogszabályi rendelkezés hiánya ismereteim szerint a magyar joggyakorlatban eddig különösebb problémát nem okozott. A jogszabályalkotó tartózkodása egyébként érthető. Hiszen a védjegy használatánál sokszorta gyakoribb tényállások esetén, például a polgári jogi szerződésszegés vagy károkozás esetén is csak az „elvárhatóság” fogalmának közbeiktatásával orientálja a törvény a kimentés elfogadhatóságának vagy elfogadhatatlanságának értékelésére a jogalkalmazót (Ptk. 299. §, 339. § 2. bek.). 6. KÜLÖNÖS TÉNYÁLLÁSOK Hackbarth monográfiájának mintegy a fele a használati kényszer általános szabályaival foglalkozik (ezt általános résznek is nevezhetnénk), másik felepedig különös tényál
