Iparjogvédelmi Szemle, 1992 (97. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 1. szám - Dr. Vörös Imre: Dobrovszky Jenő: „Iparjogvédelem és csúcstechnika a piacgazdaságban és a nemzetközi együttműködésben” c. doktori értekezésének opponensi véleménye
40 dr. Vörös Imre tevékenység szempontjából az élvonalban állnak. E három kiemelt ország, illetve országcsoport: az Egyesült Államok, Japán és az Európai Közösségek. II. Lássuk ezek után a disszertáció főbb tudományos eredményeit, értékeit. 1. A szerző gondolatmenetét a jog és a technika kapcsolatának leírásával indítja. A kölcsönhatás felismerése mellett leszögezi azt az aligha vitatható tételt, miszerint a fejlődés aktív pólusa mégis inkább a technika, melyhez képest a jog inkább az esetek túlnyomó többségében lépéskényszerben van. Az aligha vitatható tételhez az opponens — tisztéhez híven — hozzá kell fűzze: eltérő társadalmi jelenségekről var. szó, hiszen a technika mintegy „fokozatmentesen” halad, míg a jog — legalábbis a kontinentális jogrendszerekben, de bizonyos értelemben a common law világában is — csak mintegy „fokozatosan”, egyik fokozatból a másikba „kapcsolva” halad, fejlődik a kontinuitás és diszkontinuitás egységeként. A jog társadalmi természetéből, sajátos technikájából egyaránt adódik az, hogy a jog mindig követi a valóságot, míg az törvényszerűen folyamatosan mozdul el alóla. Ilyen értelemben valóban aktívabb a technika. Különösen érdekesek szerzőnek a magyar iparjogvédelmi jogalkotás fejlődéstörténetéről írott fejtegetései. Ezekből kiviláglik, hogy a magyar iparjogvédelem a kedvezőtlen KGST-környezet ellenére Kelet- Európa legfejlettebb iparjogvédelmi rendszerévé vált. 2. Az iparjogvédelem elvi-elméleti alapjai címet viselő II. fejezet találóan az iparjogvédelem filozófiájának feltárásával indít, leírva az iparjogvédelem tárgyát képező sajátos piaci áru szellemi értékkomponenseit. A szerző helyesen foglalja három csoportba e komponenseket: a találmány, a használati minta, a növényfajta és az integrált áramkör esetén az áru tartalmi, ipari minta esetén annak esztétikai jegyeit, végül az árujelzők esetén a fogyasztók tudatában megjelenő jó hírnevet emelve ki. Az iparjogvédelem jogi természetével kapcsolatosan a szerző a szintetizáló elmélet mellett teszi le a voksot, úgy vélve, hogy a szellemi tulajdon elnevezés találóan adja vissza — szemben a rész magyarázatok esetlegességével — az intézmény teljességét. A „szellemi” jelző a szabályozás tárgyára, a „tulajdon” elnevezés az alapjogviszonyok tulajdoni szerkezetére utal. Bár a szerző több oldalt szentel a szellemi tulajdon, szellemi alkotások jogi természete — egyébként igen színvonalas —jellemzésének, kissé mintha elnagyoltan kezelné a fejtegetései által egyébként szinte kínált absztrakciós lehetőséget. Konzekvensen jogterületről beszél, mely a polgári jog egyik „alágazata” (60. old.) anélkül, hogy a szabályozás tárgyában és módszerében rejlő lehetőségekre felfigyelne. Talán megérne egy misét annak vizsgálata, hogy ez a homogén tárggyal és szabályozási módszerrel bíró joganyag hogyan viszonyul a polgári joghoz a maga egészében, és miként lesz annak egyik — legalábbis relatív önállósággal rendelkező — joganyaga. Az opponens nem valamiféle újabb Begriffshimmel alkotását kéri számon a szerzőtől, pusztán konstatál egy elszalasztottnak tűnő lehetőséget még akkor is, ha a jogági tagozódás kérdése Eörsi Gyula: Jog-gazdaságjogrendszer-tagozódás című monográfiája óta jelentőségét tekintve kétségkívül elrelativizálódott. Úgy tűnik, hogy legalábbis meg lehetett volna kísérelni annál többet mondani, hogy az iparjogvédelem (a szerzői joggal együtt) a személyiségi és a dologi jogok mellett az abszolút szerkezetű jogok harmadik kategóriáját képezi (56. old.). Igen találónak tartom viszont az iparjogvédelem, a verseny és a monopólium paradoxiális összefüggésrendszerének bemutatását. Csak helyeselhető a szabadalom monopóliumjellegének (annak ugyan kizárólagos, ám versenybarát és kooperatív volta miatti) tagadása annak kiemelése mellett, hogy — mint minden joggal — ezzel is vissza lehet élni, amely viszont már a megfelelő versenykorlátozási szabályok uralma alá esik. 3. Az iparjogvédelem funkciói tekintetében (III. fejezet) a szerző helyesen kapcsolja össze a spontán piacgazdasági impulzusokból adódó vállalkozói reakciókat az állami segítő jellegű beavatkozási stratégiájával. A piacgazdasági reakciók tekintetében az iparjogvédelem korlátozó, védelmi jellegéből adódóan — paradox módon — nem egyszerűen kizárólagosságot testesít meg, hanem az ismeret nyilvánosságra hozatalára, hasznosítására, átruházására: a technológiatranszferre motivál. Az állami innovációs stratégiák voltaképpen e magánjellegű innovációs motivációk korlátozottságából, az innovációs folyamatra gyakorolt behatárolt hatásából indulnak ki. A modern technológiai fejlődés szédületes iramából, de a költségek ennek megfelelő mértékű növekedéséből, más szóval a kockázat megnövekedéséből adódik, hogy az innováció ma már nem lehet pusztán vállalkozói magánügy. A nemzetközi tapasztalatok alapján tesz a szerző javaslatot egyfelől egy korszerű innovációs stratégia kialakítására,. másfelől e stratégia jogi „bebizotsítása” érdekében egy átfogó innovációs törvény megalkotására. 4. Az értekezés IV. fejezete a piaci motivációjú innovációs folyamat egyik kulcselemét, igen vitatott és nehezen eldönthető dilemmáját: az üzleti titok védelmét és az utánzás szabadságát veszi górcső alá. A szerző az üzleti titok oltalmát az utánzás általános szabadsága alóli kivételként tételezi. Különös érdeklődésre tarthatnak számot a reverse engeneeringről (a mérnöki visszafejtésről) szóló fejtegetések. Az értekezés nagy értéke e kiemelkedő gyakorlati fontosságú kérdés elmélyült elméleti elemzése.
