Iparjogvédelmi Szemle, 1992 (97. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 1. szám - Dr. Ficsor Mihály: Iparjogvédelmünk az európai integráció tükrében
Iparjogvédelmünk az európai integráció tükrében 25 kezdésének a szabadalmi, illetve a know-how licenciaszerződések egyes kikötéseire való alkalmazásáról8 (e két, ún. csoportos mentesítést nyújtó rendelet a Római Szerződés 85. cikkének (1) bekezdésébe foglalt kartelltilalom szempontjából a tilalom alá nem eső, ún. szürke, a tilalom alá tartozó, ám mentesülő, ún. fehér, továbbá a tiltott és nem mentesülő, ún. fekete csoportokba sorolja a szerződéses kikötéseket). Az európai iparjogvédelmi jogközelítés „sikertörténetének” a szabadalmi jogra vonatkozó — legterjedelmesebb és legfontosabb — fejezete érdekes módon szinte mindvégig a közvetlenül közösségi kereteken kívül zajlott, s eddigi eredményei többségükben nem a közösség jogalkotó tevékenységének produktumai. A Benelux-államok és Franciaország 1947-ben kötött Hágai Megállapodásukkal létrehozták a Nemzetközi Szabadalmi Intézetet, amely megrendelésre szabadalmi újdonságvizsgálatot végzett, és egyéb szabadalmi szolgáltatásokat nyújtott. E megállapodáshoz később más államok is csatlakoztak. Az Európa Tanács országai 1953-ban a szabadalmi bejelentések alakiságainak egységesítésére, 1954-ben a Nemzetközi Szabadalmi Osztályozásra, 1963-ban pedig a szabadalmi anyagi jog egyes rendelkezéseinek egységesítésére kötöttek megállapodásokat. A Római Szerződés 1957. évi megkötését követően 1962-ban és 1969-ben tervezetek születtek ugyan a szupranacionális közösségi szabadalom megteremtésére, e kísérleteket azonban nem koronázta siker. A Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) a nagyobb szabadalmi hivatalok ügyhátralékának aggasztó felduzzadását látva 1966-ban Crisis of Patent Offices címmel jelentést készített, amelynek nyomán megkezdődött a nemzetközi szabadalmi bejelentés rendszerének kidolgozására irányuló és a Szabadalmi Együttműködési Szerződés (Patent Cooperation Treaty, a továbbiakban: PCT) 1970. évi aláírását eredményező munka. A PCT adta lökés hatására az európai „szorgoskodás” is felújult, s 1969-ben -— az ún. francia javaslatnak megfelelően — az európai szabadalmi integráció két lépcsőben való megteremtését határozták el. 1973. október 5-én írták alá az EPC-t, amely létrehozta a nemzeti szabadalmak egységes, központosított, európai engedélyezésének rendszerét. Az európai szabadalom nemzeti szabadalmak kötege („bundle of national patents”), amely köteg az európai, központosított engedélyezés után szétesik, az európai úton megadott nemzeti szabadalmak önálló, egymástól független életet élnek; külön-külön ruházhatók át, adható rájuk licencia, s az egyik országban történő megszűnés nem érinti a másik országban fennálló szabadalmat. Az EPC nem közösségi jogszabály egyrészt annyiban, hogy nem a közösség szervei alkották, másrészt annyiban, hogy nem minden EK-tagállam tagja és nemcsak EK-tagállamok tagjai az egyezménynek.9 1975-ben írták alá a közösségi szabadalomról szóló Luxemburgi Egyezményt (Community Patent Convention; a továbbiakban: CPC), amelyet 1985-ben és 1989-ben módosítottak, illetve kiegészítettek.10 A CPC még nem lépett hatályba. A CPC nemzetek feletti, közösségi szabadalmat hoz létre az európai szabadalom sajátos fajtájaként, ez a szabadalom az engedélyezést követően is egységes — egységesen közösségi — marad, hatálya az EK egész területére kiterjed, s csak arra vonatkozóan, egységesen ruházható át és adható rá licencia. A közösségi szabadalom az EK egész területére nézve egységesen szűnik meg. A CPC-t az ún. tercier közösségi joghoz sorolják; azt nem az EK szervei alkották, hanem a tagállamok szerződése hozta, hozza létre. Közösségi jellegét az biztosítja, hogy csak EK-tagállamok lehetnek a tagjai; ugyanakkor az EK egyes tagországainak óvatossága és alkotmányos problémái miatt elképzelhető, hogy a CPC úgy lép majd hatályba, hogy az EK tagállamai közül nem mindegyik ratifikálja. A találmányi szabadalmak területén említést érdemel még a biotechnológiai találmányok jogi oltalmával kapcsolatos jogközelítést célzó, 1988-ban kiadott irányelv.11 A csúcstechnika egy másik vívmányának, az integrált áramkörnek a sui generis jogi oltalmával kapcsolatos jogközelítésre irányul a tanács 1986-ban kiadtott irányelve a félvezető termékek topográfiáinak jogi védelméről.12 A védjegyeket illetően — szemben a szabadalmakkal — a „hamisítatlanul” közösségi jogalkotás dominál. A tanács 1988-ban irányelvet adott ki a tagállamok védjegyjogának közelítésére.13 Az irányelv — amely többek közt kiterjed a védjegyoltalomban részesíthető jelek meghatározásán, a védjegybejelentés elutasításának és a védjegy törlésének jogalapjain túl a védjegyoltalomból folyó jogokra, e jogok közösségi „kimerítésére”, a védjegyhasználatra és a védjegylicenciára is — 1991. december 28-ig adott határidőt a tagállamok számára nemzeti joguknak az irányelv rendelkezéseivel való összhangba hozatalára, eddig az időpontig azonban csupán Dánia és Franciaország tett eleget e kötelezettségének. A közösségi szabadalommal rokon közösségi védjegy megteremtésére is megkezdődtek az előkészületek, a tanács erre vonatkozó rendelete tervezetének megalkotásán túl14 azonban eredményre nem vezettek, hacsak azt nem tekintjük eredménynek, hogy 1989-ben a WIPO égisze alatt a védjegyek nemzetközi lajstromozására vonatkozó Madridi Megállapodáshoz csatlakozó olyan Jegyzőkönyvet fogadtak el, amely lehetővé teszi az EK számára a nemzetközi védjegyjogi együttműködésben való saját jogú részvételt. A bizottságnak az ipari minták oltalmáról szóló „Green Paper”-e 1991-ben jelent meg; nehezen jósolható azonban meg, hogy az ebben vázolt közösségi mintaoltalmi rendszer mikorra valósul meg.
