Iparjogvédelmi Szemle, 1991 (96. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 1. szám - Dr. Ficsor Mihály: A szolgálati találmányok és az újítások díjazásáról
A szolgálati találmányok és az újítások díjazásáról 37 dig e kedvezményezett alkotói pozíció „nem talált párjára” a vállalkozói adózás terén. Növekedett a feltalálói érdekeltség a találmány hasznosításában, anélkül, hogy a „puli- mechanizmus” beindítása végzett a másik pólus megfelelő adópolitikai ösztönzése megteremtődött volna. A találmányi és az újítási tevékenység középpontjában tehát az innovációs többletnyereség reményében kockázatot viselő vállalkozónak kell állnia. Ez éppenséggel nem jelenti az alkotói jogok és érdekek alábecsülését vagy háttérbe szorítását, hanem azt a felismerést is kifejezi, hogy a vállalkozónak a műszaki fejlesztésben való érdekeltsége, az előnyök szerzésére irányuló, piacorientált magatartása az egyetlen valóságosan is működő, társadalmilag és gazdaságilag hatékony garanciája az alkotói jogok és érdekek érvényesülésének. A feltalálók és újítók keringenek, mozognak a vállalkozói szféra vonzásában, s nem fordítva — mondaná Kopernikusz. Normális esetben, tennénk hozzá mi, néhány olyan évtized után, amikor az ellenkezőjét próbálták bebizonyítani. Működni csak egyféleképpen működik. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet...!” A Tr. és az Úr. elő- és elkészítésére a kormányzati ösztönzésre folytatott ún. dereguláció keretében került sor — s a dátumnak itt jelentősége van — 1988. és 1989. fordulóján. A dereguláció igényeinek a rendeletek már azzal eleget tettek, hogy megszüntették a gazdálkodó szervezetek „belügyeibe” feleslegesen beavatkozó, ugyanakkor nem szankcionált adminisztratív előírásokat. A liberalizálás e pontig feltétlenül üdvözlendő volt. Az akkori, átmeneti politikai és gazdasági helyzet azonban koncepcionális kérdésekben is rányomta a bélyegét a jogszabályokra. E koncepciót éles és pontos fogalmazással jellemzi Kornai. Talán megbocsátható, ha e frappáns sorokat a szokottnál nagyobb terjedelemben idézem: „Magyarországon, akár csak jó néhány más szocialista országban, a reformfolyamat egyik vezérlő gondolata volt a „piaci szocializmus” eszméje... E szerint az állami vállalat maradjon továbbra is állami tulajdonban, de olyan körülményeket kell teremteni, amelyek között úgy viselkedik, mintha egy piac aktora lenne... Szeretnék erőteljesen és szépítés nélkül fogalmazni: ez az alapeszme kudarcot vallott... A magánszektor tevékenységének természetes koordinációs formája a piaci mechanizmus. Ez következik a döntéshozó autonómiájából és a szabad szerződés jogából. Ezzel szemben hasztalan abban reménykedni, hogy az állami egység úgy fog viselkedni, mintha magántulajdonú lenne, és elkezd önként piaci formában működni. Nem és nem.”10) Kornai szerint a magyarországi adottságok mellett — tehát amíg „ az állami vállalatok tengere veszi körül a magánszektor apró szigeteit” — az állami vállalati szektor „szociológiai értelemben az állami bürokrácia része”, nem a „business”-, hanem a „government”- szférához tartozik. Ezt követően terjeszti elő Kornai sarkítva megfogalmazott javaslatát: „ne kapjon szabad kezet az állami vállalat vezetője!” Javaslatát a következőkkel indokolja: „Azok, akik az állami szféra liberalizálásáért szót emelnek, gyakran tesznek összehasonlítást a magyarországi állami vállalat vezetője és egy fejlett tőkés ország magántulajdonú részvénytársaságának fizetett menedzsere között. Ügy gondolják, hogy ezek társadalmi helyzete nagyjában- egészében azonos. Nézetem szerint ez súlyos tévedés. A magánvállalatnál magánszemélyek károsodnak, ha a menedzser rosszul dolgozik; természetes személyek zsebére megy a kudarc. Itt viszont a menedzser az állami bürokrácia középszintű hivatalnoka. Ha rosszul végzi munkáját, akkor nem állapítható meg, tulajdonképpen ki is károsodott, mert az állam feneketlen zsebéből folyik ki a pénz. A magam részéről, éppen mert híve vagyok a gazdaság liberalizálásának, az állampolgárral és a saját pénzét kockáztató magánvállalattal szemben akarnék liberális lenni. Ugyanebből az okból azt szeretném, ha szigorúan ellenőriznék, mire költik az adófizetők pénzét az állam tisztviselői — és állami tisztviselőnek tekintem az állami vállalat menedzserét is... Ne áltassuk azonban magunkat: az állami vállalat menedzsere nem üzletember, nem vállalkozó. Elkerülhetetlen, hogy miként a többi állami intézmény vezetője, ő is maximális költési lehetőséget kívánjon magának megteremteni. Szeretne többet beruházni, több devizához jutni, több kemény devizáért vásárolható gépet és felszerelést importálni, többet utazni és munkatársait utaztatni, szeretne több bért is fizetni, mert ez teszi népszerűvé a munkavállalók körében, s ezzel tudja levezetni a helyi feszültségeket. Mindezt megteheti, mert nem áll szemben olyan magántulajdonossal, aki a saját zsebét félti ettől a túlköltéstől. Ha túlköltekezett, akkor végül is talál valamilyen megoldást: az állami költségvetés vagy a bankrendszer kisegíti. Mindaddig, amíg az állami szektor a népgazdaság domináns szektora, a vállalatnak spontán, belső érdekeltségénél fogva nincs, és nem lehet kemény költségvetési korlátja. Ideje feladni azt a reményt, hogy ez az érdekeltség megteremthető.”11) Az előzőekből következik, hogy Kornai nem híve a szektorsemlegesség szólamának, nem pártolója a szektorok azonos versenyfeltételeinek. „Felemelt fejjel” vállalja a gondolatot, hogy „ne részesüljön azonos elbánásban a népgazdaság minden szektora. Nem tarthat igényt azonos elbánásra az,
