Iparjogvédelmi Szemle, 1991 (96. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 1. szám - Dr. Ficsor Mihály: A szolgálati találmányok és az újítások díjazásáról
38 Dr. Ficsor Mihály aki a maga pénzét költi, és az , aki az államét. Az első tevékenység, vagyis az állampolgár saját pénzének elköltése, elemi emberi jog. Az utóbbi, nevezetesen az állam pénzének elköltése olyan tevékenység, amelyet a társadalomnak ellenőriznie kell.”12) E gondolatmenettel összevetve a Tr. és az Úr. szabályait, láthatjuk, hogy azok még az állami tulajdon gyakorlásának liberalizálását és a szektorsemlegesség megteremtését célozták. Ugyanakkor Komáinak az előzőekben idézett fejtegetései talán bizonyították: ez a fajta szabadság nem szül rendet. MERRE VAN ELŐRE? A 168 óra című hír magazin nyomtatott változatának egyik rovatcímét plagizáló kérdésre a válasz az, hogy különböző irányokban. A magánszektor esetében az útjelző a szabályozás liberalizálása felé mutat. Ebben a szektorban ugyanis már működésbe léptek azok a piaci mechanizmusok, amelyek egyrészt a szellemi javak iránti keresletet, a gazdasági szívóhatást megteremthetik, másrészt biztosítják a díjalkuban résztvevő felek kölcsönös egymásrautaltságát, harmadrészt felállítják a díjazás kemény költségvetési korlátját. A szabályozásnak e körben diszpozitívnak kell lennie. Valóban diszpozitívnak. A hatályos rendeletek ugyanis nem szerződéses rendelkezéseket pótló normákat, hanem csupán kereteket állapítanak meg. E kereteket oly mértékben általánosított módon határozzák meg, hogy a tőlük való szerződéses eltérés lehetősége voltaképpen nem értelmezhető. Szerződés vagy szerződési rendelkezés hiányában — azaz többnyire jogvita esetén — a rendeletek eligazítást nem nyújtanak. Mivel nincs mitől eltérni, ezért az sem állapítható meg, mi az, ami a szerződés eltérő rendelkezése hiányában érvényesül. A magánszektorra vonatkozó szabályos diszpozitivitása természetesen megőrizné a hatályos rendeletekben rejtőző lehetőséget, amely szerint olyan szerződés is köthető, hogy a feltaláló (újító) — a munkaviszonyból származó jövedelmére tekintettel — külön találmányi (újítási) díjra nem tarthat igényt. E lehetőségre esetleg kifejezetten utalni lehetne magában a jogszabályszövegben is. A valóban diszpozitív — eltérő szerződéses rendelkezések hiányában érvényesülő — szabályozás megteremtésekor a hatályos rendeletekhez készült útmutatóra nagyban lehetne támaszkodni, mivel abban számos normaerejű megfogalmazás található. Az állami szektorra vonatkozó szabályozás kialakítása lényegesen bonyolultabb feladat. Túl a jogtechnikai problémákon (pl. annak meghatározásán, hogy mi tartozik az „állami szektor” körébe) a legnagyobb gondot az okozhatja, hogy a jogszabálynak némiképpen ellentmondásos követelményeket kellene kielégítenie. Az egyik követelmény abból a gondolatból adódik, hogy az állami vállalat vagy más állami szerv munkavállalója által munkaviszonyával összefüggésben létrehozott szellemi alkotás végső soron az állami vagyon körébe tartozik. Az állam tulajdonosi ellenőrzését e területre is ki kell terjeszteni. A tulajdonos érdeke, hogy vagyona gyarapodjon. A szellemi tőkejavakkal való gyarapodás a tulajdonosi jogosítványok következetes érvényesítése mellett az állami szektorban, az állami vállalatoknál sem lehet, ott sem maradhat „irigység- mechanizmusok” alapján eldőlő kérdés, alapvetően nem függhet elfogultságoktól és más szubjektív tényezőktől. A másik követelmény ugyanannak az éremnek a túlsó oldala: az állami szektor puha költségvetési korlátjára és bürokratikus koordinációjára tekintettel nem engedhető meg az indokolatlan pénz kiáramlás sem. Mindebből a szabályozásra nézve az következik, hogy az állami szektor területén bizonyos kérdésekben szükségesnek tűnik kogens, eltérést nem engedő szabályok bevezetése (pl. az összeférhetetlenséget, a díjazás alapvető feltételeit illetően). A díjazási rendszert pedig úgy kellene kialakítani, hogy csak bizonyos keretek közt adjon lehetőséget a felek „szabad alkujára”, hiszen ezt az „alkut” — végső soron — az állam „zsebének” terhére kötik. Igazodva az állami tulajdon feletti ellenőrzés erősítésére irányuló kormányzati törekvésekhez, megoldás lehet a díjszerződések tulajdonosi jóváhagyáshoz kötése — meghatározott határ felett vagy beosztás esetén. Véleményem szerint az újítások központi szabályozására legfeljebb az állami szektor területén van szükség, s ott is csak legfeljebb az előzőekben ismertetett kettős követelménynek való megfelelés érdekében. UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS E fejezet a „Pamflet” címet viseli, utalva arra, hogy vitairatról van szó, s hogy az ebben a részben leírtak kizárólag a szerző személyes véleményét tükrözik. A Magyar Közlöny lapozgatásával tehát várni kell még egy ideig. Valószínűleg még hosszú ideig. Az idő múlása azonban sok haszonnal járhat. Mint e tanulmány „skizofrén” szemlélete — a hatályos szabályok minél pontosabb értelmezésére való törekvés, párosulva a rendeletek kritikájával — is mutatja, a feladat kettős és csak fokozatosan végrehajtható: folyamatosan figyelemmel kell kísérni és segíteni kell a mai jogszabályok hatályosulását, s csak megfelelő mennyiségű tapasztalat birtokában lehet a továbblépésről és annak irányairól való döntésre vállalkozni.
