Halmos Sándor: Szatmár vármegye zsidósága - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 16. (Nyíregyháza, 2008)

Előszó

ELŐSZÓ Amiről ebben a könyvben szó lesz, a magyar történelem része. Egy válogatás az egykori Szatmár vármegye zsidóságának történetéből, hiszen ha a szerző mindent részletesen leírt volna, több ezer oldalas kötetet tartanánk most a kezünkben. A múlt jelen van az emlékekben, ezt bizonyítják a személyes visszaemlékezések. Az ember, ha betegségéből meggyógyult is, nem felejti el annak gyötrelmeit. Ezek tanúságként, tapasztalatként élnek tovább. Óvatossá tesznek. Felkészítenek arra, hogy az egészség értékét fontosnak tartsuk, és azt minden képességünk latba vetésével megőrizzük. A történelem lezáratlansága arra int minket - különösen azokat, akik nem voltunk a holokausztnak sem cselekvő, sem szenvedő részesei -, hogy értelmünket és szívünket nyissuk meg. Ebben segít ez a kiadvány - amelyet pedagógusok is felhasználhatnak a holokauszt emléknapok alkalmával -, bár sok helyen még hiányos, több szempontból még kutatásra szorul, de „iránytű", segédanyag mindazoknak, akik e témakörrel elmélyülten szeretnének foglalkozni. Az én számomra is eleven seb ez a kor. Bár sárga csillagot nem viseltem, nem hurcoltak aknamezőre, nem éltem meg Auschwitzot, szüleim gyakran meséltek megaláztatásokról, s arról, hogyan szakadt ketté akkor a társadalom, miként különült el kibékíthetetlenül az ember és az embertelenség. A kötet rádöbbent arra, hogy el kell hinnünk a hihetetlent; több százezer ember halt meg kínhalállal csupán csak azért, mert megszülettek, s mert annak születtek, aminek születtek. S tudomásul kell venni, hogy hányan és hányan hordozzák vezeklésül a bűntudat terhét azért, amit nem ők követtek el. Minden ember élete egyszeri s megismételhetetlen. Neve van, még akkor is, ha a táborban elvették tőle. A veszteséget úgy érthetjük meg igazán, ha nem a számokról beszélünk. Egy ember elvesztése - azoknak, akik elvesztették - a mindenség elvesztésével egyenlő. Lehet az gyermek, akiről örökre rejtve marad, mivé válhatott volna, lehet felnőtt, akinek vágyait, álmait szakította félbe a halál, lehet idős, aki békés nyugodt öregségre vágyott. Nem véletlenül mondja a Talmud: „Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg. " A kötet az embermentök munkáját példaként állítja az olvasó elé. Mi marad az emberből a halál után? A cselekedetei, gesztusai, szokása, mosolya. Töredék az, amire az itt maradók emlékeznek, amit egymásnak felemlegetnek, példa, amihez mérik magukat. De mi marad akkor, ha egyszerre tűnnek el, akikre emlékezünk, s azok, akikkel együtt emlékezhetnénk, ha nincs kivel felidézni és újraélni a közös múltat? ,,A civilizált emberiség napjainkban nagymértékben uralja az energiát, az anyagot s általában véve az élettelen természetet, és rohamos mértékben megtanulta, hogy miként lehet leküzdeni a testi fájdalmat, az idő előtt bekövetkező halált. De ami az emberi kapcsolatokkal való bánásmódot illeti, mintha még mindig a kőkorszakban él-