Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE

Mihelyt azonban elmúlt a közvetlen török veszély, máris újra meg újra meg­kísérelték a hajdúknak jobbágysorba való kényszerítését. Egymás után hozták a törvényeket ellenük, és a földesuraknak azon részét is elítélték, akik „ az efféle hajdúkat, akik bennünket dúltanak és fosztottanak, hatok megett tartják és fove­álják (támogatják) ". Egy ideig azonban még az erdélyi fejedelmek és néhány te­kintélyes földesúr érdekei megvédelmezhették őket. Az 1592. és az 1595. évi tö­rök dúlás ugyanis elpusztította a Tiszántúl északi részének falvait, és így job­bágyság híján csak a hajdúk vihettek életet a pusztává nyomorodott települések­re. Ezért telepítette tehát Lónyay Zsigmond Szentmihályon (ma Tiszavasvári) a „ Gergely deák hadnagysága alatt vitézkedő hajdúkat romlott és puszta állapot­ba levő faluba", azzal a föltétellel, hogy az ottmaradt kevés jobbággyal szaba­don és közösen használják a földet. Úgy intézkedett, hogy a hajdúk pereiket saját hadnagyuk, a jobbágyok pedig a parasztbíró előtt folytassák le. Az ilyen vegyes lakosságú falvak jobbágynépe rövid idő alatt nyomtalanul felszívódott a hajdú­ságba. Nyíregyházára 1634-ben Bethlen István, Újfehértóra Rákóczi Pál telepítette be a hajdúkat. A XVII. század közepére Szabolcs megyében a Bocskai letelepí­tette hét hajdúváros mellett még újabb tizenhárom, Szatmárban további négy ke­letkezett. Kaba, Téglás, Nyíradony, Nyírbátor, Új fehértó, Nyíregyháza, Nagy­kálló, Pócs, Balsa, Királytelke, Büd, Szentmihály, Dob, Ecsed, Majtény, Matolcs és Szentmiklós voltak az újabb népes hajdútelepülések. A szabadságot azonban nem ingyen adták. A Bethlen Gábor révén Nyírbátor­ba telepített negyven hajdúcsaládjogai és kötelességei világosan előírták a ter­hes szolgálatot. A bátori hajdúk az ecsedi vár őrségéhez tartoztak. Jogot kaptak arra, hogy számukat mindenkor negyvenre kiegészíthessék, és ezért - a vár ura­dalmát kivéve - bárhonnan befogadhassanak maguk közé jobbágyokat. Ha a haj­dú családfő meghalt, özvegye (míg férje nevét viselte) és kiskorú gyermekei (míg föl nem serdültek) megmaradtak ebben a szabadságban. Kilencedet és tize­det nem fizettek, hanem a városi polgárokhoz hasonlóan adóztak. E jogok ellenében azonban a hajdúk kötelezve voltak „szükségnek idején a vár oltalmazására hosszú puskával benn lenni, igaz hűséggel azt fejek fennálltá­ig megtartani és megoltalmazni". Egy hónapig szolgáltak e megállapodás sze­rint a saját költségükön, s ha szükségessé vált, tovább is, de akkor már a fejede­lem zsoldjában. Hasonló kötelezettségük volt a szentmihályiaknak is, ők azon­ban lovas hajdúk voltak. A legújabb kutatások megállapították, hogy nemcsak az Alföldön keletkeztek ilyen hajdúfalvak a XVII. században, hanem a Dunántúl hódoltsági sávjában is, a Murától a Rábáig. Legtöbbjük azonban Bihar, Szabolcs és Zemplén megyében volt található. Ezek átélték Várad elfoglalását (1660), a felszabadító háborúk és a Rákóczi-féle felkelés hadba vonulásait, valamint az ezeket követő járványokat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom