Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE
Bocskai tragikusan gyors halála azonban megakadályozta a megkezdett mü befejezését. Akik az ő révén földhöz és lakóhelyhez jutottak, ugyanis még csak egy harmadát tették ki a fejedelem hozzávetőleg 30 000 fős hajdúseregének. Évtizedekig főtt még a megyék feje a telepítésből kimaradt, továbbra is kóborlásra kényszerült hajdúk „izgágasága" miatt. Ezek a következő évtizedekben is az erdélyi fejedelmekben találták meg legfőbb pártfogóikat, tőlük várták sorsuk jobbra fordulását. Például a fejedelemségre igényt tartó Báthori Gábornak is felajánlották szolgálatukat azzal a feltétellel, „ hogy közönséges vitézek Váradtól fogva Ecsedig és Kallóig úgy telepíttessenek le, hogy mindeneknek nemzetségre állandó szabadságos és szabados házhely adassék, hogy mikor szükség kívánja, az ország szükségére hamarsággal felállíttassanak". Báthori Gábor az erdélyi trónt nagyrészt a hajdúk segítségének köszönhette. Ok sokáig támogatták is a „tündérország" fejedelmét nagyratörő terveiben, mígnem - csalódván benne - vesztét okozták. Ez a támogatás uralkodásának kezdetén Szabolcs és Szatmár megyék nemességét el is riasztotta tőle: már 1610-ben kérték a fejedelemtől, hogy „az ecsedi jószágból a hajdúk, akik azt a jószágot azon ürügyön lakják, hogy ők oltalmazzák, ...a fejedelem által az erdélyi birodalomba hivattassanak és kivitessenek. " A nemesi megye panasza az volt, hogy a hajdúk, főleg Szatmár megyéből több száz jobbágy családot maguk közé kényszerítettek, és Szoboszlóra s a bihari hajdúfalvakba telepítettek át. Kényszerítésre azonban aligha volt szükség, hiszen mentek a jobbágyok maguktól is a hajdúk közé, és ha nem engedték őket, szöktek, mivel a „hajdúszabadság" a jobbágy terhek alól való megszabadulást jelentette. A hajdútelepülések ilyenképpen sok gondot okoztak a földesúri osztálynak. A Nagyszalontától Hernádnémetiig a hódoltság keleti határán húzódó mintegy 150 kilométer hosszú, 40-50 kilométer széles övezetben a XVII. század első harmadában szinte kizárólag hajdúk laktak. E sáv mögött a távolabbi vidékek népe némi nyugalmat élvezett a töröktől. Nos, az érintett megyék tudták, és kénytelen-kelletlen számításba is vették ezt, bármennyire szerették volna is eltörölni a föld színéről a számukra kellemetlen hajdútelepüléseket. Például amikor 1615-ben a bécsi udvar és a török szultán közötti béketárgyalásokon szóba került a hajdúvárosok palánkjainak lebontása mint török követelés, Szabolcs megye rendjei ijedten írták: „Forog az eszünkben az is, hogy a mi országunkban őfelségének, sem az országnak oly kész hada nincs, akihez bízhatnánk, s ha a hajdúságot is szabadságoknak elvételével, a töröknek hódolásra való erőltetéssel és házok kerítésének elrontásával ellenségünkké tesszük, a török a Tiszáig és a Szamosig hódoltatja a föld népét. "
